Írások

Gajdó Tamás: „Ne kérdezd, ki voltam…”
– A Karády Katalin-regény1

A színészek életrajza többnyire sablonos részekkel kezdődik. A művész gyakran igyekszik eltitkolni életkorát, általában évről-évre kevesebbet vall be, így azután más-más dátumok szerepelnek a lexikonokban, újságcikkekben. Ezt a kínos részt annak leírása követi, ki miért választotta ezt a nehéz hivatást, majd a fényes karrier kezdetének ismertetésével folytatódik a pályakép. Szó esik a gyermekkorról, az iskolákról, a családról, az első szerelmekről. A publikum ugyanis arra is kíváncsi, ami a pályakezdés előtt történt. A színészek pedig szívesen vallanak magukról. A 20. század első felében nem volt nehéz ehhez fórumot találni. Az 1920-as évektől kezdve 1949-ig egyszerre vagy fél tucat képes színházi- és filmmagazin jelent meg Budapesten, s a napilapokban is terjedelmes színházi rovatot állítottak össze a szerkesztők. A képes riport lett a korszak vezető publicisztikai műfaja. Sok képpel, kevés szöveggel keresték a színházért, színészekért és színésznőkért rajongók kegyét. A szenzációs írások egy részét persze az íróasztal mellett, a szerkesztőségekben találták ki, de az olvasókat ez sem zavarta: a rajongók már azzal is beérték, hogy kedvencük nevét nyomtatásban látták. Míg a 19. század végéig elég volt, ha a kritikusok tehetségesnek ítélték a művészt, addig a 20. század elejétől kezdve csak abból a pályakezdőből válhatott sztár, akit ebben a sajtó hathatósan támogatott.

Az újságírók jól bevált receptekkel dolgoztak, valamennyire mégis igazodniuk kellett a művész egyéniségéhez, megjelenéséhez, családi körülményeihez, előéletéhez.

Megkönnyítette helyzetüket, hogy a korabeli magyar társadalomba a színház- és filmművészek kitűnően beilleszkedtek, bár némileg elkülönülő társadalmi csoportot alkottak. Ám – ha alkalmazkodtak az íratlan szabályokhoz – szabadon dolgozhattak. Hű magyar állampolgárként politikai kérdésekkel – a revíziót kivéve – nemigen foglalkoztak, s nyíltan nem foglaltak állást az egyre terjedő antiszemitizmussal szemben sem. Az 1930-as évek végén azonban kártyavárként omlott össze a különféle, ma már nehezen kibogozható pénzügyi akciókkal életben tartott színházi- és filmvilág. Az írók és színészek jelentős része – az egzisztenciájukat veszélyeztető zsidótörvények miatt – emigrációba kényszerült; akik pedig maradtak, nem nagyon hallathatták hangjukat. Az 1920-as, 1930-as években a színészi karrierek Budapesten kezdődtek, Bécsben és Berlinben folytatódtak, s Hollywoodban végződtek. Az 1930-as évek végére azonban elfogytak az itthoni sztárok, s a világháborúba sodródott országból senkinek sem volt esélye az álomvárosba, Hollywoodba jutni. De a publikum is kicserélődött, s az új eszmékhez új ideálok kellettek. Van valami jelképszerű abban a mozzanatban, ahogyan Egyed Zoltán újságíró, kritikus 1937-ben Hollywoodban elbúcsúzott Hajmássy Ilonától, s 1938-ban egészen más zsánerű színészjelölt nevét írta le a Színházi Életben: Karády Katalinét.

A szerelmi csalódásából lábadozó, anyagilag is tönkre tett Egyed Zoltán az 1938-as esztendő tavaszán társaságban találkozott Karády Katalinnal. A hagyomány szerint az övé a dicsőség, hogy rábukkant az addig színiiskoláról színiiskolára járó, izgalmas hangú és különleges megjelenésű elvált asszonyra, Varga Rezsőnére, akit Kanczler Katalinként anyakönyveztek. A találkozásról Egyed részletes jelentésben számolt be; ezt idézik mindazok, akik Karády élettörténetét eddig feldolgozták.

Egy másik szemtanú is akad: Siklóssy Pál, akinek kis példányszámban, külföldön megjelent könyvét nemigen forgatták. Siklóssy beszámolója szerint Csathó Kálmán felhívta őt, hogy látogasson el hozzájuk az egyik délután, mert szeretnék bemutatni neki felesége, Aczél Ilona új tanítványát, akit még senki sem látott.2

Siklóssy a nagydarab, asszonyos kinézetű, csinos tanítványt harminc fölöttire becsülte. A növendék előadott valamit, valószínű, hogy énekelhetett is, mert az emlékezés íróját azonnal megragadta a „nyers, szexepiles tehetség”. „Hogyan lehetne indítani?” – idézte fel a Nemzeti Színház egykori rendezője a sorsdöntő jelenetet. – „Ekkor jutott eszembe a Tilla, Herczegnek ez a kevésbé ismert darabja. Ennek a fő jeleneteit kellene betanulnia, és partnerrel előadnia. Nekik is tetszett az ötletem.” 3Siklóssy megígérte, hogy szól Bárdos Artúrnak és Egyed Zoltánnak, mert őket „bizonyosan érdekelni fogja ez a különösen furcsa tehetség.”

„Nem is tévedtünk. Egy hónap múlva ott voltunk mind a tervbe vettek, Tilla győzött. Egyed harapott, és Karády a legnagyobb reklámmal elindult. A színházak versengtek érte, a film, amelyikben játszott, nagy üzlet lett.”4

Hogy így ismerkedett volna meg a felfedező színikritikus és a felfedezett színésznő-jelölt? Meglehet…

Siklóssy emlékezését megerősíti Sándor Pál filmje, melyet az 1973-ban New Yorkban készített a hatvanhárom éves Karády Katalinról. Ebben így emlékezik a színésznő a pályakezdésre: „[Egyed Zoltán] elvitt Csathó Kálmánnéhoz, Aczél Ilonához, s ők voltak a tanáraim. S nagyon kemény három évet töltöttem tanulással. Majd három év után Aczél Ilona, a tanárnőm azt mondta, hogy elvisz Jób Dánielhez a Vígszínházba bemutatkozni. És ott bemutatkoztam Herczeg Ferencnek egy Tilla című egyfelvonásosában.”5

Valószínűnek tartom, hogy Siklóssy Pál könyvét Karády Katalin nem ismerte, s mégis hasonlóan adta elő a történetet. Ez a história a szenzációra éhes közönségnek túlságosan szokványos lett volna. Ezért volt szükség a csalhatatlan színészfelfedezőre, Egyed Zoltánra, hogy aprólékosan megtervezze Karády Katalin színre lépését. Egyed Zoltán a Színházi Élet című hetilapban teljesen másképpen idézte fel Karády Katalin és a Csathó-házaspár első találkozását: „Néhány héttel ezelőtt egy társaságban megismerkedtem egy fiatal pesti asszonnyal. Mikor a szobába belépett, mintha villanyáram járt volna át: Az egész nő valahogy olyan rendkívüli volt, szépsége olyan különleges és izgató, a járása, a mosolya, a hangja, az egész lénye olyan érdekes, hogy hirtelenében azt sem tudtam, hogy mit figyeljek meg előbb rajta és benne, azt, ami látszik, vagy azt ami sugárzik belőle. […] Egy gramofonlemezre táncolt és énekelt, csak úgy magának, néhány félhanggal és néhány félmozdulattal, de ebből is konstatálni tudtam, hogy az ismeretlen és névtelen nagyságos asszonyból valami olyan titokzatos és mágikus ereje árad az általános testi, lelki és szívbéli tehetségnek, hogy meg kellett kérdeznem tőle: nem gondolt-e még arra, hogy színpadra lép. A felelet az volt, hogy ő mindig tehetséget érzett magában – de hát hogyan kezd az ilyesmihez hozzá az ember? Természetesen megadtam neki a feleletet és az instrukciókat is »hogyan fogjon hozzá a dologhoz«... Elvittem Csathó Kálmánnéhoz, akinek elmondott egy verset. Csathóné aki szépségétől hátrahőkölve ugyan, de meglehetősen bizalmatlanul fogadta, a vers elmondása után megölelte, összecsókolta, és így szólt hozzá: – Szívem, gyere ide, hiszen te egy zseni vagy…”6

Csathó Kálmán pedig erre – állítólag – azt mondta, hogy egy új Márkus Emíliát lát az ifjú tehetségben, és feleségével egyetértve tiltakoztak ellene, hogy a fiatalasszony „operettre menjen”, mert úgy vélték, „ilyen drámai tehetsége a magyar színpadnak Bajor Gizi fellépése óta nem született.”7

Egyed elbeszélése szerint Aczél Ilona Karády Katalint már másnap bemutatta Bajor Gizinek, aki így nyilatkozott a kritikus felfedezettjéről: „Az a fajtájú női típus, amely még magyar színpadon nem is volt. Százszázalékosan és legelsősorban az van meg benne, amit szerintem Hollywoodban Marlene Dietrichből szerettek volna kicsiholni […]. Titokzatos, rejtélyes, izgató az egész lénye. […] Bestia típus, halálsugár és szivárvány, mert minden fantasztikus és örvénylő, veszett és megható káprázása mellett is gyerekes is, szóval: a Nő… Lehet, hogy nem mindenki fogja szeretni, de mindenki pukkadva fogja megnézni, a férfiak pedig őrjöngeni fognak érte. A legnagyobb jövőt jósolom neki.” 8

Egyed megszólaltatta Engel Bélánét is, Pest egyik legismertebb énektanárát, aki felsőfokban beszélt; rendkívüli tehetségnek tartotta Karádyt, s kiemelte, hogy „gyönyörű, bársonyos, puha, meleg mezzoszopránja van, amelynek érzéki timbre-je egyszerűen varázslatos hatású, […] és a tehetség főleg abban áll, hogy mindazt, amit sem megtanulni, sem tanítani nem lehet, ő máris tudja. Ezt hívjuk mi úgynevezett »Gesangstalent«-nek”.9

A tánctanárnő, Utassy Gizi is bámulatos talentumnak tartotta Karádyt: „Mióta tanítok – pedig nagyon régen tanítok – ilyen tánctehetséggel nem volt még dolgom.”10

Ezek után igazán nem volt meglepő, hogy a korszak egyik legismertebb fotóművésze, Angelo így vallott a színésznőjelöltről: „ki kell jelentenem, hogy ennél lélegzetelállítóbb szépség, ennél fantasztikusabb, örvénylően titokzatosabb arc még nem állott gépeim lencséi elé. Van valami ebben az oroszlán arcban és szemeinek foszforeszkáló zöld tekintetében, a mosolyában, a járásában, amire azt kell mondanom, hogy ilyen ma nincsen is. […] Szerintem, ha Hollywoodba kikerül, forradalmat fog csinálni.”11

Egyed még hozzátette: „őnagysága Pesten született, huszonnégy éves, ötvenhat kiló, százhetvennégy centiméter magas, elvált asszony, de az igazi nevét titokban óhajtja tartani, itt csak a leendő színpadi nevét közöltem: Karády Katalinnak fogják hívni, s szerény véleményem szerint mához egy évre ezt a nevet nemcsak Pesten és Magyarországon, de New Yorkban és Hollywoodban is, egy kicsit talán az egész világon tudni fogják.”12

Egyed mellékes bejelentésével kezdetét vette a Karády-legenda. Hiába olvasható a színésznő-jelölt adatainak tényszerű felsorolása, mégis homályos és megfoghatatlan ez a könnyedén odavetett közlés. Sőt, Egyed már négy évet le is csípett Karády életkorából, melyet ezt követően szinte minden kézikönyv rosszul közölt. Szepes Mária azt állította ugyan, hogy Karády 1910. december 10-én született, a nyilas jegyében: „Dátumokat cseréltünk annak idején.”13 Ezt a születési dátumot (két nap eltéréssel) a később közölt keresztlevél is igazolja.14 Kanczler Katalin Mária tehát 1910. december 8-án született, s december 13-án keresztelték meg a VII. kerületi Rózsák terén álló plébánián.

De az életkor mellett más is kozmetikázásra szorult. Egyed nyilván csak azért közölte Karády előéletének, például válásának tényét, hogy megelőzze a leleplezést. Azt azonban már igazán nem lehetett nyilvánosságra hozni, hogy Kanczler Katalinnak hívják, s Kőbányára való. Ezt csak akkor lehetett világgá repíteni, amikor a közönséget már nem érdekelték ezek az apróságok. Az egyetlen hitelesnek tekintett Karády-életrajz Hogyan lettem színésznő? címmel a művésznő pályájának csúcsán, 1941-ben került a közönség elé. (Meglehet, sőt valószínű, hogy ezt is Egyed Zoltán írta…)

Egyed, ahogy kitűnő menedzserhez illik, mindent megtett, amit az újságok hasábjain megtehetett. Az új színésznő fellépésére mégis majdnem egy évet várni kellett. Karády Katalin a beharangozás ellenére csak 1939. február 4-én debütált a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban Sommerset Maugham és Zoe Atkins Az asszony és az ördög című darabjában.

Egyed és Karády kapcsolatának alakulása a színésznő legendájának része. Nemrégiben kerültek elő Hunyady Sándor levelei, melyeket féltestvérének, Bródy Illésnek küldött Amerikába. A levelek nemcsak kettejük tervezgetéséről szólnak; Hunyady részletesen beszámolt öccsének arról is, hogy mi történt a barátokkal. Egyed Zoltánról 1938-ban (a kötet szerint nyáron) úgy emlékezett meg, hogy a Hajmássy Ilona-féle szerelemből „gyógyulófélben van, szépen visszaépül az európai talajba”.15

Hunyady csak 1939 márciusában közölte Illéssel a nagy hírt: „Zoltán új nőbe szeretett belé. Karády Katalinnak hívják. Rögtön fel is fedezte és szerepet harcolt ki számára a Pesti Színháznál. Nagyon szép, közismert meleg tyúk. Lehet, hogy sikere lesz, ha megtanul játszani.”16

Hunyady lesújtó véleményét már a bemutató után írta. A premier előtti izgalmas várakozásról nem számolt be. Például arról, hogy a Színházi Magazinban – melyet egyébként Bródy Sándornak egy másik fia, Bródy István szerkesztett – Fedák Sári is véleményt mondott a főszereplőről: „A színpadról szép, mély női orgánum ütötte meg a fülemet. Figyelni kezdtem. Értelmes, tiszta, magyar beszéd, jól hangsúlyozva. Ez már valami. Karádi [sic!] Katalinnak hívják a most induló új színésznőt. Egy félévvel ezelőtt sokat olvastunk róla. Hála istennek azóta csend van körülötte, s a közönség is elfelejtette a sok locsi-fecsit. Kár volna ezt az ígérvényt felesleges ballasztokkal terhelni. Induljon csak el szerényen, és csak majd a színpadon mondja el, hogy mit tud. A színpadról egy új tehetség még fejbe is verheti a közönséget. Sőt!… ennek még örül is a közönség. De ha előre olvassa, hogy ki hogyan ájuldozott az új »sztártól«, azt nem szereti. Úgy érzi, hogy ki akarják tanítani. Már pedig mindnyájan tudjuk, hogy ezt nem lehet. Csak ezt nem lehet!”17

A Pesti Színház bemutatójáról megjelent kritikák jó része csak az élete első szerepében fellépő Karády Katalinnal foglalkozott. A Magyar Nemzet 1939. február 5-én megjelent írásában például ez állt: „Előnye […] a darabnak, hogy alkalmat ad jó pár típusnak, főleg a főhősnő kitűnő hisztérika-alakjának megjátszására. A főhős Betty szerepének eljátszására a Pesti Színház örvendetes meglepetést hoz a színpadra először föllépő Karády Katalin alakjában. Az új színésznő alakra, arcra, mozdulat és hang anyagára nézve egyaránt elsőrendű rátermettséggel rendelkezik, intellektusa és ösztönvilága arányos egyensúlyú, finom fejlettségű. Kitűnő drámai kifejezőkészség, máris fölötte áll a kezdők elfogultságainak, máris csiszolt és teljes biztonságú. […] A közönség az új fölfedezés örömével fogadta és ünnepelte az új színművész tehetségét.”18

A bemutató után szinte valamennyi lap dicsérte Karády játékát. A Színházi Magazinban Hertelendy István rendhagyó módon a főszereplő méltatásával kezdte írását. Ő sem fukarkodott a jelzőkkel, de fenntartásainak is hangot adott: „Valóban érdekes nő. Szikrázni kezd a színpad, amikor a rivalda elé áll és összeolvadva a szereppel: beszélni kezd. Szemmel, arccal, testtel formálja a szókat. Azt hiszem, legtöbbször nem is tudja még, hogy miért akarta ezt így, vagy úgy? Muszáj jól csinálnia. Erre született. Persze a művészet »mesterségbeli« részét még meg kell tanulnia. Néha egészen elemi hibákat vét, csak azért, mert a színpadon se minden művészet. Ezer kis fintor, mozdulat, szemrebbenés esik innét a művészet határán, amit nem lehet megérezni – tanulni kell.

Nagyon nehéz feladatot oldott meg. Ez az a szerep, amelyet a lexikonok zárójelben szoktak közölni nagy művésznők neve után azzal a megjegyzéssel, hogy: »pályájának legnehezebb alakítása«.”19

Az újságok írásai szemmel láthatóan visszafogottabbak, mint azok, melyek korábban ódákat zengtek. Egyet azonban senki sem kérdőjelezett meg a kritikusok közül; azt, hogy Karády Katalinnak helye van a magyar színházművészetben. Egyed ezt a lehetőséget eleve kizárta azzal, hogy tökéletesnek festette le Karády Katalint. Erre még nem volt példa a magyar színházi életben. Színésznőnek avattak valakit úgy, hogy soha sem lépett fel közönség előtt. Eleinte azonban nem tettek szemrehányást. Schöpflin Aladár még a Nyugatban is elnéző volt vele: „Nagyon jó színpadi megjelenés, nyúlánk, elegáns alak, szép, meleg és kifejező hang a természetes adottságai. Játékával megmutatta, hogy nemcsak olyat tud adni, mint bármely más művésznő, hanem a magáéból, saját tulajdonából is van adni valója. Erről különösen a harmadik felvonásban győzött meg. Bizonyára gyökeret fog verni a színpadon, amely új drámai színésznőt nyer vele.”20

Karády Katalin 1941-ben Hogyan lettem színésznő? címmel kiadta pályakezdésének történetét. A műből kiderül, hogy ekkor a színésznő még elfogadta, hogy egyedül az X.-ként emlegetett kritikusnak, Egyed Zoltánnak köszönheti sikereit. A vallomással Karády nem oszlatta el a találgatásokat, ellenkezőleg, újabb mítoszt épített, hiszen a könyv szerint kizárólag Egyed Zoltáné a dicsőség, hogy ilyen elszántan hitt őbenne, s feltétlenül bízott tehetségében. Csathó Kálmánnéról, Csathó Kálmánról és Bajor Giziről is szép szavakat írt a színésznő, de 1941-ben a Vígszínház egykori vezetőit: Jób Dánielt és Roboz Imrét már nem illett dicsérgetni, hiszen a zsidótörvények értelmében mindkettőjüket eltávolították a Vígszínház éléről. Jób és Roboz persze sokkal nagyobb szerepet vállalt Karády Katalin felléptetésében, mint ahogyan erről eddig szó esett. A Vígszínházban, melyben kiváló színésznők vártak arra, hogy játszhassanak, nagy volt a kockázata a tapasztalatlan Karády bemutatásának. (Lehet, hogy nem is volt hasonló eset a színház történetében. A kezdőket a kisebb budapesti teátrumok, például a Belvárosi Színház, Kamara Színház ismertették meg a közönséggel.) Karády Katalin első premierjéről szóló kritikákat olvasva nem is egészen érthető, hogy miért vállalkozott Jób és Roboz erre a kalandra. Talán abban bíztak, hogy a felborult értékrendben nem jön rosszul, ha a nagyhatalmúnak vélt Egyed Zoltánnak szívességet tesznek. Egyed nyilván meg is nyugtatta őket, hogy a sajtóval ne törődjenek, azt ő elintézi. Állítólag arra is ráálltak, hogy Egyed azzal nyugtassa meg a próbák során az erőteljesebb rendezői instrukcióktól begörcsölt színésznőt, hogy csak akkor tartják meg a bemutatót, ha „elkészül a szereppel”. „Ma már tudom – így Karády –, hogy a színházaknak megszabott menetrendjük van, nemcsak a játékrend, hanem a bérlők miatt is. Tisztában vagyok azzal, hogy se Isten, se ember ezen nem változtathat. De X. be tudta beszélni nekem azt, hogy akár másfél évig is próbálhatok, és az egész apparátus az én kedvemért állva marad, csak tanuljam meg a szerepet, és ne féljek.”21

A könyv befejezése ismét azt sugallja, inkább Egyed véleményét visszhangozza a szerző: „Állandóan dolgozom, szerepekre készülök és várom, hogy végleg színésznő legyek. Mert úgy érzem, véglegesen még nem vagyok az. De most már kezdem hinni, hogy az leszek. X. esküszik rá. Azt mondja, hogy az igazi jövőm a filmen van, és a háború után ki akar küldeni Hollywoodba.

Ő nem jön. Azt mondja: Hollywoodban csak ártana nekem. Mert ő három évvel ezelőtt összeveszett Hollywooddal. Egy másik Karády miatt.”22

Négy évtizeddel később az idős Karády Sándor Pál rendezőnek alig beszélt Egyed Zoltánról. A viharos felfedezés regényes fordulatai helyett három évig tartó komoly tanulást említett. Valóban így történt? Esetleg az idős és tapasztalt színésznő tudta, hogy a közvélemény az üstökösszerű pályakezdésekről hallva összevonja szemöldökét, és ismerte a 20. század utolsó évtizedeinek embereit, akik a fáradságot nem ismerő, kitartó munkával elért eredményeket tartották követendőnek?

Egyed Zoltán és Karády Katalin kapcsolata azonban nem volt olyan idilli és felhőtlen, ahogyan azt a színésznő könyve sugallja. Hunyady Sándor Bródy Illéshez intézett leveleiből rekonstruálhatjuk, hogyan változott viszonyuk. Az 1939-es esztendő nyarán írottak szerint „Egyedet fölszarvazta a nője”, majd: „Egyed tovább tombol a nőjével”. 1939 decemberében pedig komoran ezt írta öccsének Hunyady barátjukról: „Szegény Zolit kinyomták az állásából. Nincs foglalkozása, a nő, akit legújabban felfedezett, otthagyta. Kicsúszott alóla a talaj; ami disznóság, mert ő minden vagabundsága mellett is, derék fiú.”23

Hunyady írásának tükrében érthetőbb a Vígszínház iratai között fennmaradt szerződés-tervezet. Nincs adatunk arról, hogy aláírták-e vagy sem. Az írás, mely 1939. december 24-én (!) készült, Egyed Zoltánt feljogosítja, hogy 1948-ig szerződést köthessen Karády Katalin helyett, s ezért megilleti a színésznő gázsijának húsz százaléka. Érdemes felsorolni, hogy milyen típusú szereplésekre terjedt ki Egyed hatásköre: „színészi játék, pózolás, tánc, ének, beszéd és szóbeli és hangszeres hatás kiváltását gramofonlemezek és reprodukciók céljaira, mozgófénykép-színészi minőségben, különböző fajtájú mozgófényképekben, ideértve úgy néma, beszélő, zenés, mint televíziós mozgófényképeket és egyéb szolgáltatásokat”. Egyed mindent akart: valamennyi Karádyval készült produkció tulajdonjogát. Arra is kiterjedt Egyed figyelme, hogy a szerződést felfüggeszthesse, ha szellemi vagy testi alkalmatlanság, arcbeli és testi eltorzulás bekövetkezne, netalán megváltozna Karády hangja.

A színésznő egyúttal kötelezte magát arra, hogy viselkedése és nyilvános fellépése olyan lesz, hogy az nem lesz ellentétben az általános szokásokkal és erkölcsökkel, sőt „ezen időtartam alatt nem fogok semmiféle olyan cselekményt elkövetni, mely alkalmas engem a társaságban lealacsonyítani vagy nyilvános megszólásnak vagy közmegvetésnek vagy nevetségnek kitenni, vagy amely alkalmas a közvéleményt megbotránkoztatni”.24

Talán a szerződés elképesztő követelései miatt kapott össze s szakított rövid időre Karády felfedezőjével; ám az is lehet, hogy Egyed kikövetelte a hűtlen asszonytól, hogy törlesszen valamit, ha már nem szereti. (Egy Hunyady-mondatra kell megint utalnunk: „Egyed újra őrülten szerelmes egy általa fölfedezett, Karády Katalin nevű színésznőbe, aki csakugyan tehetséges, de olyan szenvedélyes „meleg”, hogy azt hiszem nehéz lenne bármely férfinak tartós viszontszerelmet ébresztenie benne.”)25

Valószínű, hogy az sem tett jót Egyed és Karády kapcsolatának, hogy a jó kritikák ellenére a színésznő következő színpadi fellépésére csaknem egy évet kellett várnia a pesti közönségnek. Bókay János Első szerelem című darabját 1940. március 23-án mutatta be a Vígszínház, és most sem került sor Karády Katalin döntő győzelmére. Annak ellenére nem, hogy ekkor óriási sikerrel játszották már a mozik a Halálos tavasz című filmet, mely Zilahy Lajos regényéből készült. Karády a Bókay-darabban mintha csak saját életének egyik változatát vitte volna színre. A vígjáték női főszereplője, Gabi ugyanis válása után új férjet keresett, végül két kérője közül a bölcs orvosnak mondott igent. Karády Katalin játékáról Schöpflin Aladár szigorú bírálatot írt a Nyugatban: „Tanulnia kellene még sokat, és reméljük, fog is még és tud is tanulni. Játéka most még bizonytalan, egész egyszerű dolgokban hamis hangokat fog, néha sablonokkal segíti ki magát.”26 A szigorú ítéletet azonban sietve kiegészítette néhány vigasztaló mondattal, reményteljesnek ítélve a művésznő próbálkozását: „Olyasforma színésznőre amilyen belőle lehet, nagy szükség van a színpadon. Erősen kézbe kellene venni, talán előbb néhány könnyebb szerepben kipróbálni, megtanítani mindarra, amit valamire való színésznőnek tudnia kell.”27

Az Első szerelem című vígjátékot mindössze harmincötször tűztek műsorra. Ezután a Vígszínház vezetői Karády Katalint 1940. október 10-én Edward Sheldon Románc című darabjában léptették fel. A húsz évvel korábban már előadott dráma felújítását Hegedűs Tibor rendezte, a férfi főszerepet Perényi László kapta. de ezt a premiert is elutasította a Nyugat kritikusa. Schöpflin Aladár szerint Karády még mindig kezdő módjára játszott.28

Hunyady Sándor, aki mindeddig hallgatott Karády-ügyben, váratlanul megszólalt. Írását a Színházi Magazin című hetilap közölte. Hunyady nem kisebbet füllentett a Vígszínház és/vagy Egyed Zoltán kedvéért, hogy Karády Katalint először látta színpadon: „hosszú ideig külföldön voltam, a világ másik oldalán hallottam üstökösszerű feltűnéséről. Kíváncsi voltam rá, milyen. Annyit beszélnek róla, a politikai mellett ő a központi téma ebben a városban. Benne van a legimpertinensebb pletykatenger közepében. Kutatnak a múltjában, jósolnak a jövendőjére nézve, és bennfentesek akarnak lenni a jelenében.”29

Persze Hunyady sem tehetett mást, mint, hogy azt hangsúlyozta, hogy még nem kész színésznő, de ígéretes. Ő is kiemelte a „káprázatos színpadi jelenség” bársonyos alt hangját. Azután rátért arra, hogy fiatal művésznő miért olyan vonzó: „Kell lenni ebben a színésznőben valami másnak is a puszta szépségen kívül, amiért az embernek olyan nehéz levenni róla a szemét. Van is. Megpróbálom elmondani, mit éreztem, amikor először láttam játszani. Hallgattam, ahogy beszél, néztem, ahogy mozog, és nem tudtam szabadulni attól a sejtéstől, hogy a figyelem alatt, amelyet a szerepének szentel, mindenféle más indulat is hullámzik benne, függetlenül attól, amit csinál. Öröm, harag, boldogság, keserű kétségbeesés. Néha ingerült, néha riadt. Minden, csak nem elbizakodott.”30

Hunyady Sándornak minden igyekezete ellenére sem sikerült árnyalt képet festenie a színésznőről.

Karády Katalin következő nagy drámai szerepét – Ajtay Andor partnereként – 1941. február 15-én az orosz Arcübasev Féltékenység című drámájában kapta. Ezt a művet 1917-ben mutatta be a Vígszínház. Nem csoda, hogy a kritika és a közönség egyaránt elavultnak találta a színjáték problematikáját. Karády azt a kacér, minden férfinak tetszeni vágyó és minden férfival viszonyba bonyolódó nőtípust formálta meg, melyet filmjeiben is gyakran ábrázolt. A drámában azonban nincs boldog vég: a megalázott férfi féltékenységében megfojtja feleségét. A Nyugatban Schöpflin Aladár megint csak azt vetette a fiatal színésznő szemére, hogy szerepét úgy játssza, „mintha könyvből tanulta volna, mindig csak a helyzetet, a pillanatnak megfelelő vonást adja, az egész alakot egyazon személyiségbe összefogva soha. Nincs meg benne az alak hőfoka, nincsen modulációja, mindig egyazon síkon mozog.”31

A Délibáb című lap viszont úgy vélekedett, hogy Karády ebben a szerepében végre megmutatja önmagát, s „ragyogó” a színpadon. Most már nem is játszik, hanem szinte az életet ábrázolja tökéletesen. Az újságíró szerint ez az a szerep, mely után a magyar közönség megszereti a színésznőt. A kommüniké szerzője azonban tévedett: ez volt Karády utolsó drámai alakítása.

Érdekes, hogy a Nyugatban Schöpflin Aladár éveken át kitartott amellett, hogy kiváló drámai színésznő válhatna belőle. Először a bemutatkozó előadásról szólva írta ezt Karádyról, azután véleményét az 1938–1939-es évad végén megismételte: „Nagyon jó anyagnak látszik, reményt nyújt arra, hogy drámai hangban valódi jót tud majd adni. A végleges véleményt fel kell függeszteni róla.”32 Végül Schöpflin éppen a Féltékenységről szólva – a Nyugatban szokatlan reflexióval – arra figyelmeztette kritikustársait, hogy nem kellene az ifjú színésznőt oly könyörtelenül ledorongolni: „Ezt a hol ingerült, hol szarkasztikus hangot a művésznő nem érdemelte meg. Kétségtelen, még nyers, még nem jött ki a hangja, még külsőségekbe kapaszkodik, magából, mélyről még nem buggyan ki a játék. A színház erőlteti is a dolgot, minden áron nagy drámai színésznőt akar belőle csinálni, holott még túl sok a tanulnivalója és még rejtőzik lénye feltáratlan rétegeiben az igazi művészet forrása. Talán kevésbé nehéz feladatok elé kellene állítani egyelőre. Nem kellene már most kivégezni, vannak pillanatai, amikor mégis csak sejtet valamit, ami színésznőre emlékeztet. Hátha egyszer felforr és kitárul? Rövid ideje van még a színpadon, kevés szerepet játszott, hátha előbb-utóbb összeakad egy szereppel, amely igazán neki való, s ami felolvasztja lénye még fagyos részeit? Oly kevés az igazi drámai színésznő a mai magyar színpadon, nem kell feladni a reményt, hogy belőle egyszer mégis csak az lesz.”33

Schöpflin írásában hiányolta, hogy a modern drámai művek megjelenítésére nincs elég tehetséges színésznő, hozzátette, hogy nincsenek igazi drámai szerepek sem…

Az Arcübasev-bemutató utáni lesújtó bírálatokra Különvélemény a Karády-ügyben című írásával Egyed Zoltán is válaszolt. A kritikus nem tehetett mást, elismerte, hogy jogosak a kifogások. Ennek ellenére Karády Katalint tehetségesnek tartotta, a Vígszínház tehetetlen rendezőit marasztalta el, ők nem figyelmeztették a színésznőt a „legszembeszökőbb játékbeli, technika” hibákra.34

Karády Katalin színészi karakterét a kortársak sem tudták meghatározni. A film ebben egyáltalán nem nyújtott segítséget. Karády 1939 és 1945 között összesen huszonnégy film (húsz nagyjátékfilm és négy rövidfilm) főszerepét játszotta el több-kevesebb sikerrel.

Filmjeiben – a kor elvárásainak megfelelően – többnyire a férfiszíveket megdobogtató nőt formálta meg. Király Jenő Karády Katalin mítosza és mágiája című tanulmányában részletesen elemezte Karády Katalin filmszerepeit, színészi játékának jellemzőit. A tanulmányíró találóan Csathó Kálmánt hívta segítségül az új nőtípus bemutatásához: „Nagyanyáinkat, írta Csathó Kálmán, tündérnek nevelték, ők ehhez tartották magukat, így élték le életüket, nem estek ki szerepükből, eggyé lettek vele. A Karády-hősnők már a Csathó-féle tündér-nagyanyák unokái, a véres évek gyermekei számára pedig ők lettek az édesanyák. A Karády-hősnő mindig sebzett és sebző, démonikus és szűzies, titokzatos, maga sem ismeri a rejtély kulcsát.”35

Király Jenő filmtörténeti korszakváltást látott Karády Katalin feltűnésében. Úgy vélte, hogy a filmvígjátékok helyett Magyarországon is megjelent a „film noir”, melynek Karády lett a legnagyobb sztárja. Király tanulmányának alcímei pontosan megjelölik azokat a nőtípusokat – aktív, magányos, veszélyes és bonyolult nő –, melyeket Karády feltűnése előtt nem ismertek a hazai nézők.

Karády bálvánnyá vált, s az önálló, vonzerejével és eszével is érvényesülő nő lett az uralkodó a magyar filmgyártásban. A színésznő a hollywoodi sztárok népszerű viseletét, nadrágkosztümöt vagy angol kosztümöt viselve elhitetni a nézőkkel, hogy egy testben megfér egymással a férfias határozottság és az izgató nőiség. Néhány fórumon nem is nézték ezt jó szemmel. A képviselőházban Közi Horváth József a korabeli filmek vidéki erkölcsökre gyakorolt hatását egyértelműen negatívnak találta, s kérte a kultuszminisztert, hogy akadályozza meg az erkölcstelen filmek gyártását, s szigorúbban válogassa meg a falun is vetíthető filmeket: „Az utcán széltében-hosszában egyebet sem lehet hallani, mint filmslágert. A falusi lányok szombatonként seregestől utaznak be a városba hajukat levágatni, és olyan frizurát csináltatni, mint aminőket egyes filmszínésznők viselnek. Sőt: megtörtént már az is – írja a felvidéki lap –, hogy a mulatság előtt a legények is bementek a városba: hullámot rakatni a hajukra, mint azt a filmszínészeknél látták. [Palló Imre: Daueroltatják a hajukat! – Derültség.]”36

Az akkori kultuszminiszter, Szinyei Merse Jenő minden felelősséget a belügyminiszterre hárított. Közi Horváth ugyanezen a napon a filmcenzúra megszigorítása tárgyában Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterhez is interpellációt intézett. Beszéde alatt a közbekiabálók Karády Katalinnal és Simor Erzsivel voltak elégedetlenek.37 Sándor Tibor filmtörténész a jelenséget értékelve úgy véli, hogy „ez a fajta »Karády-ellenesség« azt mutatja az ő esetükben, hogy a hagyományos vidéki társadalom politikai szószólói ellenségesen álltak szemben a modern tömegkultúra sztárkultuszával.”38

A filmekben bevált karaktereket a színpadon nem sikerült Karádynak sikerre vinnie. Ennek csak részben lehet az az oka, hogy nem volt olyan drámaíró, aki hajlandó lett volna Karádynak szerepet írni. Egyedül Bókay János tett erre kísérletet, ám vígjátéka nem nyerte el a közönség tetszését. Schöpflin Aladár kíméletlenül mutatott rá a Bókay-darab gyengéire, a szerkezeti hibákra. „Sajnáljuk pedig, mert a darab atmoszférájában van kellem, a dialógusban elmésség, – talán az író, aki máskor gondosan szokott dolgozni, ezúttal elsiette a dolgot – foglalta össze véleményét a tekintélyes kritikus.

Bár Arcübasev Féltékenység című művének bemutatója után Schöpflin Aladár még azzal biztatta Karády Katalint, hogy „nem kell feladni a reményt”, s belőle egyszer mégis drámai színésznő lehet – Egyed Zoltán egészen új terveket szőtt. Karády Katalin Hogyan lettem színésznő? című írását figyelmesebben olvasva, feltűnik, hogy szerepel benne egy olyan mozzanat, mely nincs benne az első, a színésznő tehetségét méltató írásban. Egyed ének- és tánctanárhoz is elvitte Karádyt, akik a kórus többi tagjához hasonló elragadtatással nyilatkoztak a fiatalasszony muzikalitásáról és ritmusérzékéről, az operett szót mégsem ejtette ki senki sem. Bizonyára eszükbe sem jutott, hogy ebben a műfajban kellene kipróbálni a pályakezdő, „utcáról jött” színésznő-jelöltet, hiszen az operett-primadonnák ének- és tánctanulmányokkal szinte gyermekkoruktól kezdve készültek erre a pályára. Ráadásul a budapesti operett-világ ekkor európai hírű művészeket tömörített. 1938 tavaszán Budapesten játszott Alpár Gitta, Bársony Rózsi, Honthy Hanna, Mezey Mária, Lázár Mária, Kiss Manyi. Valószínű, hogy egyik színigazgató sem lett volna hajlandó ezt az együttest megbontani. Három évvel később megváltozott a helyzet. Karády Katalin – bár nem aratott a színpadon sikert – az egyik legnépszerűbb színésznő volt Pesten. Az egykori primadonnák közül pedig éppen a két legizgalmasabb, Alpár Gitta és Bársony Rózsi nem léphettek fel a zsidótörvények értelmében. Egyed Zoltán úgy gondolta, hogy Karády pótolhatja hiányukat. Mivel Karádyt sem a közönség, sem a kritikai nem fogadta el drámai színésznőnek, váratlanul felsejlett az operett-karrier lehetősége. Ezért Egyed 1941-ben a Hogyan lettem színésznő? című kötetben pótolva mulasztását, szavát adta arra, hogy pártfogoltja megmentheti a magyar operettet. Életet varázsolhat egy olyan műfajba, melynek zörögnek a csontjai. „Maga egy operettcsoda. Érti?” – így kiáltott fel a memoár szerint, amikor először meghallotta Karády Katalin énekét.39

Érdekes, hogy a műfaj megmentését Egyed a műfaj klasszikusaival – Tatárjárás, Lili, János vitéz, Víg özvegy, Leányvásár, Bob herceg – képzelte el. S az is elgondolkodtató, hogy éppen ifjúkori bálványához, Fritzy Massaryhoz hasonlította Karádyt. (Nyilván nem akarta a hazai művésznőket megsérteni…)

Fritzy Massary ekkor már nem volt benne a pesti köztudatban, de ha valaki fellapozta a Németh Antal-féle Színészeti lexikont, ezt találta róla: „a szegényes, gyatra operettfigurákat személyiségének gazdag varázsával teszi teljessé. Újabban a drámai színpadon is sikerrel szerepel. Tökéletes technikai készség, mindent-tudás jellemzi játékát, a gesztus, akcentuálás, fokozás nagymestere. Alakjait gyengéd, bájos érzékiség fűti.”40

Egyed tehát már 1941-ben elhatározta, hogy az operettszínpad lesz Karády menedéke: Azt azonban nyilván nem sejtette, hogy egészen 1943 végéig várnia kell a színésznőnek arra, hogy bemutatkozhasson a Fővárosi Operettszínházban.

Rátonyi Róbert a budapesti operett-előadásokat feldolgozó könyvében nem csodálkozott azon, hogy Karádyt a könnyű műfajban is kipróbálták: „Karádyt valóságos hisztérikus népszerűség vette körül, fellépésének hírére megrohanták a színház pénztárát az emberek, és rendőröket kellett kivezényelni a rend fenntartására.”41

Karády a Fővárosi Operettszínházban királynői alkatához illő szerepet kapott Fényes Szabolcs Királynő csókja című operettjében. A Nagymező utcai patinás színházban látványos díszletek között, varázslatos jelmezekben 1943. december 15-én mutatkozott be a színésznő. Partnerével, a pályakezdő Iványi Zoltánnal még tangót is táncolt. De ez sem segített. Karády balszerencséjére a fiatal színész nem tudott felnőni a feladathoz. A darab megbukott, s talán ez is hozzájárult a szomorú szenzációhoz, melyet Váró Andor így kommentált a Film, Színház, Irodalom című lap hasábjain: „Lement a vasfüggöny: Karády Katalin szívgörcsöt kapott, s bezárt a színház. Hasonló eset alig akadt még eddig színházi csődökben és primadonna-botrányokban sajnos eléggé gazdag színházi történelmünkben.”42

Váró Andor interjút akart a színésznővel, ám az orvosok elzárták Karádyt a kíváncsiskodók elől. Ezért aztán vádiratot készített. Ebben leszögezte, hogy soha annyit nem írtak még pesti színésznőről, mint Karádyról. „Ólomcsinálta” művésznőként emlegette, s nem titkolta azt sem, hogy elsősorban magánélete miatt haragudtak meg rá az emberek. Váró nem írta le nyíltan, csak célozgatott arra, hogy Karádyt zsidó barátai – „jellegzetes hízelgők, álbarátok és törpe haszonlesők” – miatt nem fogadta be a magyar művészeti elit.43

Ezzel az dologgal le is zárult Karády Katalin 1945 előtti színházi pályafutása, melyet nem kísért jelentősebb siker. Ennek ellenére a színésznő az 1945-ben bekövetkezett politikai fordulatig az egyik legnépszerűbb művész maradt. Valószínű azért, mert mély zengésű, feledhetetlen hangjával iskolát teremtett. Az operett-dalokat nem tudta egyéniségéhez szabni, de a filmjeihez szerzett nevezetes betétdalok megbabonázták a közönséget. A moziba járók csak úgy tudták elképzelni Karádyt, ha egyéniségéhez illő, édes-bús, melankolikus dalt énekelt. „Szuggesztív szépsége, magas, sudár alakja, kis, ívelt orra, szép, formás szája mindenkiben csodálatot keltett. Arisztokratikus jelenség volt. Búgó, orgonaszerű hangjával mindenkit lenyűgözött. Nagyon jó előadó volt, ha énekelni kellett” – vallotta Szepes Mária. Szerinte „a legjobb sanzonénekesnők egyike volt: ízléssel, remek parlandókkal adott elő egy-egy dalt, mélyről fakadó tehetségével”.44

Karády Katalin színészi karrierje egyedülálló az 1940-es években Magyarországon. A fiatal leány nem tudatosan választja ezt a pályát, inkább mások választják helyette. Valószínű, hogy nem is értette igazán, hogy mi történik körülötte. Mivel nem számíthatott családjára, gyermekkori ismerőseire, barátaira, kizárólag azokban a férfiakban bízott meg, akik karrier-építésében közvetlenül szerepet vállaltak. Egyed Zoltánhoz fűződő viszonya mellett nagy port vert fel az a kapcsolat is, mely Karády Katalint Újszászy Istvánhoz fűzte. Újszászy, aki húsz évvel volt idősebb Karádynál, a második világháború alatt a magyar hírszerzést és kémelhárítást irányította, s feladatai közé tartozott a baloldali szervezkedések szemmel tartása. Az ezredes behatóan ismerte a Horthy-rendszer ellenzékét. Amikor Horthy 1944 szeptemberében a kiugrást szervezte, Újszászy teremtett kapcsolatot Rajk László, Kovács Imre és ifjabb Horthy Miklós között. Ekkoriban már virágzott szerelme Karády Katalinnal. A magas rangú katonatiszt Budán, a Művész út 6. szám alatt villát vásárolt szerelmének, akit később eljegyzett. Egyesek szerint az ünnepelt filmszínésznő nem viszonozta a mindig úriemberként viselkedő férfi vonzalmát. Karády Katalin 1947-ben azt nyilatkozta Kristóf Károly újságírónak A Halálos tavasztól a Gestapo fogságig című cikksorozatban, hogy a német megszállást követően Újszászyval együtt bujkált Budán, a Felsőzöldmáli út 29. szám alatt lévő villában, és a Pest vidéki törvényszék börtönében, előállításuk után is tartották a kapcsolatot.45 Ezt követően Újszászyt a szovjetek házi őrizetbe vették, majd letartóztatták. 1945 tavaszán a krasznojanszki fogolytáborba vitték, ezután nem érkeztek megbízható hírek további sorsáról.

Az Újszászyhoz fűződő kötelékről nem lehet tudni, hogy mennyire volt szoros. Karády erről sem nyilatkozott. A színésznő megpróbálta életének ezt a részét is homályban hagyni. Úgy tűnik, hogy bár szinte az egész életéről tudósította a nyilvánosságot, a sorsfordító mozzanatokat tudatosan elhallgatta.

Karády Katalin pályakezdését azért fedte teljes homály, mert az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején szigorú erkölcsi törvények uralkodtak még a művészvilágban is. A közvélemény ragaszkodott a 19. századból megismert színházi eszményekhez. Ebbe a társaságba nem csöppenhetett be akárki. A művészeket másféle mércével mérték, mint a társadalom többi tagját, de a közvélemény szemében a színházművészet hivatás volt, a színház pedig templom. Ha egy színésznőről kiderült volna, hogy korábban kitartották, s még az is, hogy a saját neméhez vonzódik, esélye sem lett volna arra, hogy karriert építsen. Ezért nem beszéltek Karády Katalin múltjáról, annál inkább a jelenéről és a jövőjéről. Egyed Zoltán kiváló érzékkel vette észre, hogy egyedül ő, a krakéler újságíró lehet alkalmas arra, hogy a színésznőt bevezesse a színházi szakmába. Félelmetes tollú kritikusként rettegtek tőle; egy-egy ítéletével életek felett is dönthetett. Karády pályáját ismerve kiderül, hogy Egyed alaposan elszámította magát: sem a társadalom, sem a szakma nem fogadta be felfedezettjét. Egyed olyan színpadi színésznőt akart teremteni Budapesten, akinek életmódja az amerikai sztárokhoz hasonló. Karády életének mégis csak bizonyos területeit vették kőfallal körül, s felhasználták a színésznő imázsának megteremtéséhez a hazai színészkultusz ismert formáit.

Karády Katalin a közönséggel majdnem olyan szoros kapcsolatot tartott fenn, mint a magyar színjátszás „úttörői”. Szívesen vállalt vidéki vendégfellépéseket, eleget tett kisebb közösségek meghívásának, jótékony esteken szerepelt, látogatta a sebesült katonákat. Rajongói is hasonlóképpen fejezték ki érzelmeiket, mint korábban. Verseket írtak, lefestették, lerajzolták a színésznőt, megvárták fellépései után, aláírt fényképeit gyűjtötték, kiadott dalait énekelték, sőt külsejükben is megpróbáltak hasonlítani hozzá.

Karády Katalin volt a legelső modern sztár Magyarországon. Nem számított, hogy milyen művészi rangot vívott ki magának, egyénisége révén mégis példakép lett belőle. A nagyközönség ugyanis mindig azokért a karrierekért rajongott elsősorban, melyek hihetetlennek tűntek számára. Nem volt még arra példa Magyarországon, hogy a lumpenproletár környezetben született, kétes egzisztenciájú, elvált asszony hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül, s mindenütt jelen van. Nem volt az életnek olyan területe, ahol a Karády-jelenséget ne tudták volna kihasználni. De arra sem volt példa, hogy kiélezett politikai helyzetben egy színésznő ilyen közel került volna a katonai elithez. Magyarország történetének egyik legválságosabb időszakát jól jellemzi Karády Katalin és Újszászy István szerelme. Békeidőben magas rangú katonatiszt nem tarthatott volna fenn ennyire nyílt kapcsolatot színésznővel. Karády tragédiája, hogy bár a médiumokban tiszteletre méltó asszonyként, példaképként jelent meg, múltjától nem tudott megszabadulni. Nem válhatott az „úri társadalom” teljes jogú tagjává. Kitűnő golfjátékosnak tartották – mégis mindig egyedül golfozott. Szinte valamennyi riportban egyedül szerepelt. Többször is azt nyilatkozta, hogy nem jár sehova, egyedül van otthon, és tanul. Mesterséges világot teremtettek számára, melyben eljátszhatta a színes, dinamikus életet élő filmsztár figuráját. Egy évtizeddel korábban a Nemzeti Színház vezető művésznőjének, Bajor Gizinek valódi élete volt olyan vonzó, hogy színes riportok tucatjában számoltak be róla.

Elképzelni sem lehet, hogy mi mindenhez használták fel Karády Katalin nevét. Elsősorban életmódját próbálták meg példaként állítani. A Magyar Filmiroda 1942-ben Sztárok magánélete címmel ismert emberekről készített sorozatot. Ebben az időben Karády Katalin az ötödik kerületben a Kaas Ivor (ma Nyáry Pál) utca 9. számú ház első emeletén élt. A nappaliból és hálószobából álló hetvennyolc négyzetméteres lakást kényelmes bútorokkal, egyszerűen rendezte be a színésznő – a háborús viszonyok egyébként sem kedveztek a fényűzésnek. Télen csak a hálószobáját fűtötte, ennek sarkában pihent, itt hallgatta a rádiót, s szerepeire is itt készült. A hálószobában helyezte el óriási tükrös fésülködőasztalát, rajta sok-sok női csecsebecsével. A szoba falára régi metszeteket és saját arcképeit akasztotta.

A sztárok lakását a háborús években az egyszerűség, a visszafogottság jellemezte – a divatot azonban merészebben követhették. Úgy tűnik, még a vékonypénzű lányok, asszonyok is megengedhették maguknak, hogy a mozivásznon feltűnt csillagok öltözködéséhez igazodjanak. Az utcákon Muráti Lili és Karády Katalin filmekből ismert ruhái, frizurái tűntek fel. Divatba jött a nadrág, a nadrágkosztüm, a kihajtott inggallér. A blézerre kihajtott óriási fehér női blúzgallért Karády-gallérnak nevezték el. Karády hajviseletét rajongók ezrei utánozták. A színésznő sminkjével is divatot teremtett. A korszak ünnepelt dívája otthon nem festette arcát, kedvelte viszont az „egyszerű”, kissé fanyar illatú kölniket, parfümöket. Körmeit nem festette, szemét viszont, még ábrándosabbá téve, nagyon ügyesen kiemelte. A szemhéj vonalát alig láthatóan húzta meg, s műszempillát ragasztott.
Inkey Tibor fotográfus is megerősítette, hogy a színésznő csodát művelt a sminkkel: „az az igazság, hogy nem nézett ki olyan jól a valóságban, mint amilyen jól fotografálni lehetett. Tudott ugyan szép lenni, de valójában darabos volt és csontos.”46

Kitűnő reklámfogás volt a sportoló primadonna bemutatása, aki az új, egészséges életformát népszerűsítette. Karády a golfozás mellett a Margitszigeten teniszezett, úszott és evezett; naponta kajakozott a Palatinus strand mellett lévő nyílt vízen, gyakran lovagolt is.

Karády természetesen reklámokban is vállalt szerepet. A kék-fehér szappant népszerűsítő színes fotórajz alá, mely a Rozgonyi műteremben készült, ez a felirat került: „Én is ezt a szappant használom”. Másutt egész oldalas hirdetést jelent meg ezzel a szöveggel: „Hölgyeim! A Mystikum Scherk púder számomra is nélkülözhetetlen”. Amikor Karády paradicsomlevet fogyasztott egy Duna-parti teraszon, a kép bal alsó részén az alábbi versike díszelgett: „Igyon naponta „Vitamatot”! / Ha ezt nem tette eddig, nagy kár – / Tudja Ön mi a Vitamato? / A modern paradicsom – nektár / Az öregnek, a fiatalnak / Ma a kedvenc itala” / „Igyon velem – nem bánja meg / Pompás, üdítő Vitamatot!”47

A felsoroltakon kívül Karády hajsampont, kalapot, még teveszőr télikabátot is népszerűsített.

Karády Katalin pályafutása gyökeres fordulatot vett 1945 után. Egyetlen nagy sikerre futotta még: a Fővárosi Operettszínházban megkapta Jacobi Viktor Sybill című operettjének címszerepét. A premierre a rommá lőtt Budapesten 1945. december 21-én került sor. Az előadást Szabolcs Ernő rendezte, Annát Honthy Hanna, Konstantin nagyherceget Sárdy János alakította.

A kulisszák mögött – ekkor már csak a plakáton – nevezetes primadonna-csata zajlott. Egy 1945. november 5-én Budapesten keltezett, Fényes Szabolcshoz, a Fővárosi Operettszínház igazgatójához intézett levél arról tudósít, hogy az előzőleg megkötött szerződés szerint a színháznak az első huszonöt előadásig jogában áll a plakát élén Karády Katalin nevét Honthy Hannáéval felváltva – egyforma betűvel és színnel, a többi szereplőtől megkülönböztetett módon – hirdetni. A Fővárosi Operettszínház 1945. november 2-án kötött megállapodást Karádyval, hogy előadásonként hetvenezer pengő tiszteletdíjért a művésznő eljátssza a Jacobi-operett címszerepét. Ekkor a legdrágább hely 2500 pengőbe került az operettszínházban. Az inflációs időben azt is kikötötték, ha változna az átlaghelyár – jelen esetben 1358 pengő – akkor az emelkedés arányában a primadonna fizetését is emelni fogják.48

Karády utolsó operett-szerepét Ábrahám Pál Bál a Savoyban (Fővárosi Operettszínház, 1948. január 16.) című művében kapta. Tangolita megformálásával új oldaláról mutatkozott be: vidámsága, humora állandó tapsra késztette rajongóit. A kritikusok szerint a művésznő játéka és mozgása rendkívül sokat fejlődött. Páratlan szépségét még ekkor is istenáldotta adományként emlegették.

A második világháború után a filmesek mintha teljesen megfeledkeztek volna Karády Katalinról. A magyar filmgyártás kizárásával folytatódott. Elkészült ugyan még 1947-ben Kertész Pál rendezésében a Betlehemi királyok című rövidfilmje, és szerepelt 1948-ban a Forró mezőkben is, ezek a próbálkozások azonban teljes kudarccal végződtek.

Vidéken lépett fel, revükben, éjszakai mulatókban láthatta a közönség. Az újságok így is igyekeztek szenzációt teremteni körülötte. Felröppentették a hírt, hogy külföldi filmkarrier előtt áll, megírták róla, hogy tervszerűen visszavonul. Még abból is erkölcsi tőkét akartak kovácsolni számára, hogy Kecskeméten kifütyülték. A színházigazgatók mintha csak az 1946-ban elhunyt Egyed Zoltánon akartak volna bosszút állni azzal, hogy védencét mellőzték.

Az 1940-es évek végén Karády Budán a Harangvirág utcában élt bizalmasával, Frank Irmával. Frank Irma kalapszalonja az államosításig virágzott, ám 1950-ben sorra bezárták a divatvállalkozásokat. Frank Irma és Karády Katalin számára csak a menekülés maradt. Frank Irma 1950-ben Salzburgban telepedett le – Karády pedig csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elhagyhassa Magyarországot. Karády Katalin 1951. február 18-án este a Magyar Rádióban énekelt, másnap pedig a korszak ünnepelt énekesével, Lantos Olivérrel az Erkel Színházban rendezett esztrádműsoron lépett fel.
A következő reggelen – két kisebb poggyásszal, mintha csupán vidéki vendégjátékra indulnának – Karády házvezetőnőjével, Mohácsi Ilonával Szombathelyre utazott. Karády 1951. február 19-én este Szombathelyen Lantos Olivérrel közös műsort adott, majd másnap hajnalban az énekes együtt átlépték a határt. A szökést jól előkészítették, február 20-án már Bécsbe érkeztek. Egyes visszaemlékezők szerint orosz katonai tehergépkocsin menekültek. Karády szökésének legendájához az is hozzátartozik, hogy az AFP hírügynökség már 1951. február 13-án, tehát azon a napon, amikor még Karády a Békehajó című revüben játszott, bejelentette – a Presse című független lap jelentésére hivatkozva –, hogy Lantos Olivérrel együtt a népszerű színésznő elmenekült Magyarországról.49

Hónapok teltek el, míg Karády tovább tudott utazni. A hivatalokban nem kecsegtették azzal, hogy amerikai vízumhoz juthat. Ausztriában sem kapott munkát. Végül Brüsszelből 1953 tavaszán Brazíliába, São Pauloba költözött, ahol tizenhat éven át élt házvezetőnőjével. Az amerikai vízumot 1968-ban kapta meg, és New Yorkba, a 80. utca 245-ös számú házának 11. emeletére költözött. Hűséges barátnőjével, Frank Irmával közös kalapüzletük volt a Madison Avenue-n. Ezt követően az egykori ünnepelt filmcsillag csak néhányszor lépett színpadra. 1969. március 30-án a New York-i Hunter College Assembly Hall több mint kétezer férőhelyes nézőtere zsúfolásig megtelt, s Karády Katalin műsora is nagy sikert aratott.

Egyre többen hívták haza, gyakran próbáltak interjút készíteni vele, de Karády hajthatatlan maradt. Az utazásra nem szánta el magát, és interjúkat is csak telefonon adott. Néhány amatőr fényképfelvételen kívül szinte semmi sem őrzi az idős színésznő emlékét.

Pedig Magyarországon 1979-ben megszűnt a szilencium: a karácsonyra megjelent Hamvadó cigarettavég című nagylemezét napok alatt elkapkodták, és hosszú sorok kígyóztak a Filmmúzeum előtt, hogy jegyet váltsanak a Halálos tavasz című filmre.

Karády Katalin lemezének hisztérikus fogadtatása – néhány hónap alatt mintegy négyszázezer példány kelt el – megosztotta Magyarország közvéleményét. A legendák is előkerültek, melyek tovább éltek a színésznő távozásával. Háborús uszító volt-e a filmsztár vagy antifasiszta ellenálló? Furcsa, hogy elsősorban nem a színésznő tehetsége, hanem személyisége és politikai szerepvállalása foglalkoztatta az embereket.

Hankiss Ágnes észrevett, hogy társadalmi méretű nosztalgiahullám a társadalom jelenbeli feszültségéről, közérzetéről, értéktörekvéseiről többet árul el, mint a múltnak arról a darabjáról, melyet a nosztalgia „tárgya”, Karády Katalin felidéz. Hankiss úgy vélte, hogy Karády személye azért rendelkezett olyan gazdag szimbólumtartalmakkal, mert azt az időszakot idézte fel, mely a kollektív emlékezetben „súlyos elfojtások és feldolgozatlan ellentmondások” terhelnek.50

Karády Katalin lemezének kiadása más szempontból is jelentős dátum a magyar művelődéstörténetben. Először történt meg, hogy az 1945 előtti korszak emigráns színésze a nyilvánosság előtt kapott elégtételt. Ráadásul úgy, hogy nem kellett bűnbánóan hazatérnie, még csak a nyilvánosság elé sem kellett állnia. A lemez kiadásával azt is jelezték a művelődéspolitika irányítói, hogy, aki nem viselkedik ellenségesen a nyugati emigrációban, hasonló kegyre számíthat. (Csakhamar szalonképes lett például a torontói Művész Színház is, melyet ráadásul az „1956-os” Kertész Sándor vezetett.)

Fontos azonban az is, hogy éppen Karádyt választották ki. A lemez kiadása egybeesik azokkal a törekvésekkel, melyek az „utolsó csatlós” bélyegétől akarták megtisztítani a magyar nemzetet.

Ezt a törekvést támasztotta alá, hogy a Karády-lemezzel csaknem egy időben jelent meg – ugyan erősen cenzúrázva – Kádár Gyulának, a Vezérkari Főnökség hírszerző és kémelhárító osztálya egykori vezetőjének emlékirata.51

Hankiss Ágnes arra is felhívta a figyelmet, hogy a Karády-jelenség annak az ismérvnek is megfelel, melyet Susan Sontag a camp-ről írott tanulmányában elemzett: „Karády Katalin mai szemmel nézve – pontosabban a mai fiatalok közül azoknak a szemével nézve, akikhez ez az értékképzési mód közel áll – igazi camp-figura. Mondhatjuk így is: annyira »cikis«, hogy »már jó«. A »ciki« egyébként a magyar camp egyik legjellegzetesebb fogalma, amely, legalábbis a fogalom egyik jelentésváltozatában? A meg nem felelő, az oda nem való, a túlzott, a csinált, a meg nem felelő, az oda nem való, a túlzott, a csinált, a nem az, ami valamilyen kirívó esete. […] Karádyra is igaz, amit Sontag Garbóról állapít meg: »színjátékának üressége és mesterkéltsége« éppúgy hozzá tartozik – »nem az ami« jellegénél fogva éppolyan gyönyörködtető –, mint Garbóhoz a magáé. Boszorkányos nőiességéről híres, de közben szögletes a testalkata, darabos a mozgása, férfiméretű a lába, férfiasan mély a hangja, és legendák keringenek biszexulitásáról – a meg nem felelés olyan tökéletes, hogy versenyre kelhet akár Garbó […] »hermafrodita ürességével« is. A Karády-filmek szirupos, könnyfakasztó történetei, a dalok kicsorduló romantikája, olyan »cikisek« – olyan túlzottak, s főként olyannyira elütnek a mai ízlésnormáinktól –, hogy csak szeretni lehet őket. Karády Katalinnak, a Horthy-rendszer ünnepelt sztárjának óriási sikere 1979-ben, a szocializmus »fennállásának« 34. évében: »ciki«.”52

Karádyt azonban ez a kései siker nem kábította el. Talán azt tartotta, hogy a róla kialakult mítoszt felesleges volna szétrombolnia. Nem tért haza látogatóba. New Yorkban érte a halál 1990. február 7-én.

Budapesten 1990. február 19-én a Bazilikában ravatalozták fel, s a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A következő év szeptemberében felavatták sírkövét, Fekete Tamás szobrászművész alkotását. A félig leégett gyertyát ábrázoló fehér márvány emlékművet Mohácsi Ilona, a művésznő házvezetőnője állíttatta.

1 E tanulmány néhány részlete azonos Magyar Nórával írt A sokkarátos hangú vamp című dolgozattal, mely az Ernst Múzeum Dívák, primadonnák, színésznők címú kiállításához kiadott katalógusban (Budapest, Ernst Múzeum, 2002) jelent meg, ahogyan a fejezet többi írásának első változata is.
2 Siklóssy Pál: Találkozások. Köln, Amerikai Magyar Kiadó, [1975.] 90.
3 Siklóssy Pál: i. m.: 91
4 Siklóssy Pál: i. m.: 91.
5 Sándor Pál filmjének részleteit felhasználta A menekülő Karády című dokumentumfilm. (Szerkesztette Békéssy Olga. Az RTL Klub XXI. század című sorozata. Adás: 2003. szeptember 16.)
6 Egyed Zoltán: A jövő nagy sztárja készül Csathó Kálmánné iskolájában. A neve: Karády Katalin.
7 Színházi Élet, 1938. 23. sz. 24.
8 Egyed Zoltán: i. m.: 25.
9 Egyed Zoltán: i. m.:24.
10 Egyed Zoltán: i. m.: 25.
11 Egyed Zoltán: i. m.: 25.
12 Egyed Zoltán: i. m.: 25.
13 Egyed Zoltán: i. m.: 25.
14 Szepes Mária: Emberek és jelmezek. Emlékek polifóniája. Budapest, Kozmosz, 1988. 254.
A keresztlevelet először Kelecsényi László közölte Karády Katalin című könyvének második, bővített kiadásában. Budapest, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum–Múzsák, 1989. (Filmbarátok kiskönyvtára) 21.
15 Hunyady Sándor: Honvágy. Eltűnt írások és képek egy letűnt világról. A kötetben megjelent előszó és magyarázó szöveg Alexander Brody munkája. A bevezetőt John Lukacs írta. A kötet anyagát sajtó alá rendezte és a hagyatékot gondozza Kurta Zsuzsa. Budapest, Ulpius-ház, 2005. 46.
16 Hunyady Sándor: i. m.: 56.
17 Fedák Sári: Úgy mondom el, ahogy vót… Színházi Magazin, 1939. 6. sz. 8.
18 Magyar Nemzet, 1939. február 5.
19 Hertelendy István: Az asszony és az ördög a Pesti Színházban. Színházi Magazin, 1939. 7. sz. 12.
20 Schöplin Aladár: Bemutatók. Nyugat, 1939. I. 200.
21 Karády Katalin: Hogyan lettem színésznő? (Vallomások.) Budapest, Szépirodalmi, 1989. (Kentaur könyvek) 34.
22 Karády Katalin: i. m.: 40.
23 Hunyady Sándor: i. m.: 132.
24 Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tár, Vígszínházi iratok
25 A levél 1939 tavaszának végén íródott. Hunyady Sándor: i. m.: 86.
26 Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók. Nyugat, 1940. 269.
27 Schöpflin Aladár: i. m.: 269.
28 Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók. Nyugat, 1940. 520.
29 Hunyady Sándor: Tíz perc alatt megszerettem Karádyt. Színházi Magazin, 1940. november 17. 7. és In: Uő: Honvágy. i. m.: 197.
30 Hunyady Sándor: i. m.: 198–199.
31 Schöpflin Aladár: Bemutatók. Nyugat, 1941. I. 113.
32 Schöplin Aladár: Színészekről. Nyugat, 1939. II. 61.
33 Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók. Nyugat, 1941. I. 113.
34 Egyed Zoltán: Különvélemény Karády-ügyben. Film, Színház, Irodalom, 1940. 13. sz. 8.
35 Király Jenő: Karády mítosza és mágiája. Budapest, Háttér, 1989. 9.
36 A magyar film a törvényhozás színe előtt. Magyar Film, 1943. december 22. 2. Idézi Sándor Tibor: Őrségváltás után. Zsidókérdés és filmpolitika. Budapest, Magyar Filmintézet, 1997. 202.
37 Sándor Tibor: i. m.: 203.
38 Sándor Tibor: i. m.: 203.
39 Karády Katalin: i. m.: 20.
40 Színészeti lexikon. I. i. m.: 528.
41 Rátonyi Róbert: Operett. II. Budapest, Zeneműkiadó, 1984. 173.
42 Váró Andor: Vádirat Karádi [sic!] Katalin ellen. Film, Színház, Irodalom, 1944. 16. sz. [7.]
43 Váró Andor: i. m.: [7.]
44 Szepes Mária: i. m.: 253.
45 Kristóf Károly: A Halálos tavasztól a Gestapo fogságig. (A cikksorozat 1947–1948-ban a Világ című hetilapban jelent meg.) Budapest, Magyar Újságírók Országos Szövetsége, 1987. 7. és 48.
46 Inkey Tibor: Karády fotósa voltam. Lejegyezte Köves Viktória. 168 óra, 1995. 5. sz. 19.
47 Színházi Magazin, 1940. 32. sz. 35.
48 Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Kézirattár, 58.2244 és 58.2258
49 Molnár Gál Péter: Karády. 168 óra, 1995. 5. sz. 18.
50 Hankiss Ágnes: Karády Katalin – 1979/80. In: Uő: Kötéltánc. A társadalmi azonosságtudat válsága. Budapest, Magvető, 1984. (Gyorsuló idő) 132–134.
51 Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. I–II. Budapest, Magvető, 1978. (Tények és tanúk)
52 Hankiss Ágnes: i. m.: 169–171.