Írások

Galsai Pongrác: K. K. és kora

Galsai Pongrác: Páternoszter.
Budapest, Magvető Kiadó, 1983., 210-216.

Megjelent Karády Katalin, ifjúkorom bálványának nagylemeze. Ez úgyszólván kultúrpolitikai ajándék. És remek üzlet.

A Hanglemezgyártó Vállalat állítólag kétszázezer előjegyzést kapott Karády-dalokra. Ilyen tolongás még a Beatlesek érkezését sem várta. Hogyan? Hát ennyire fiatalok volnánk? Vagy a fiatalok öregedtek meg? Esetleg meguntuk a nemzedéki torzsalkodást, és Katalin asszony ölében akarunk összebékülni?

Most már bevallhatom: szeretem Karády Katalint. Abban a reményben nyilatkozom így, hogy e tőmondat értelme könnyen megfejthető. Hiszen a szeretet tartalma és minősége a vonatkozó személytől függ. Lehet szeretni Beatricét, Jeanne d'Arcot, az egri nőket, Madame Curie-t, Tutsek Annát vagy Réz Oszkár kisiparos feleségét. Csak másként. Karádyt úgy kell szeretni, mint Karády Katalint. Elsősorban énekesnői kvalitásai, előadói modora, a hangja miatt. Egy törökverő történelmi hősnőnél mellékes erénynek számít, hogy a csaták szüneteiben bájosan énekelt. Míg a csapnivaló dizőz számára nem mentség, ha jó hazafi, erkölcsileg feddhetetlen és kedveli a galambokat.

Karády Katalint körülbelül annyira szeretem, mint a fiam John Lennont, Sarah Brightmannt, Demis Roussost, Engelbert Humperdincket vagy a Neoton família tagjait. Lehet, hogy valamivel jobban, vagy kevésbé. De ez alighanem mellékes. Ahogy ma mondanák: „nem jellemző…”

Fogorvos barátom, az elszánt lemezgyűjtő, már évekkel ezelőtt meglepett egy Karády-magnószalaggal. A kazettakalitkába régi, elhasznált, csicsergő lemezekről csalogatta be a dalokat. A felvétel technikailag nem hibátlan. De mi tagadás, üres óráimban, amilyenek valójában nincsenek, bekapcsoltam Karádyt, és illő ábrándozással hallgattam.

Azt, hogy: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte…” Meg hogy: „Száz vágy muzsikál itt az éjben…” És még: „Jó a rosszat elfeledni, jó…”

Az ilyen „szerelemre” ötvenen túl, s némi szellemi háttérrel, már nincs mentség. De magyarázat akad bőven.

Az úgynevezett „háborús nemzedékhez” tartozom. Az anschluss és a Halálos tavasz nagy sikerének évében: tizenegy éves voltam. Berlin elestekor és Karády elhalkulásának idején: tizennyolc. A háború: kegyetlen. Az ifjúság: szép. Főképp távoli emlékeinkben. És ha egyszerre történik meg a háború és az ifjúság? Óhatatlan, hogy emlékeinkben összevegyüljön a keserű meg az édes. Méreg és szaharin. Valami furcsa, marón kellemes íz gyűlik össze a számban. Azokból az időkből nincsenek dicsekvésre méltó emlékeim. No de mégis. Hallottam a kisvárosi hangszórókból a Führer ordítását, voltam, s nem akartam lenni szép levente, láttam a lehúzott üzletredőnyöket, Imrédy is beszélt a pécsi főtéren, tüdőbeteg csókaarca volt, részt vettem egy diáktüntetésen, első szerelmemet kutatva belestem a gettó drótsövényén, elzavartak, jelen voltam Kaposvár bombázásánál, láttam egy néger ejtőernyőst leszállni az égből, nemsokára meglincselték, kiástam néhány méter tankcsapdát a békáknak és a pocsolyáknak, nem bírtam sokáig, kisebb öncsonkítást is végrehajtottam, csákánnyal belevágattam a karomba, ma is látszik a nyoma, mert „Mi közöm nekem az egészhez…?”, tanúja voltam a kereszt meggyalázásának, horoggá törve és nyíllá kihegyezve, szóltak a szirénák, halványzöld tábori lapok érkeztek a frontról, gyakran már csak halottaktól. És mi történt még? Nem folytathatom. De bármi történt akkor velem és velünk, ma már ködben van. Ez a köd nem sötét. Majdhogynem rózsaszín. S belőle egy kurblis gramofon hangja szól. A gramofont a szomszédból hoztam át, lehetetlenül ócska jószág volt, egy recsegő cipőtisztító láda, a lelket minduntalan föl kellett tekerni benne, és „lassan jár a pos-ta-ta-ta-ta…”, a tű folyton megakadt a barázdában. A lemezről Karády Katalin énekelt. Azon a bizonyos mély, búgó, agyoncigarettázott hangon. Mint aki rengeteg hamvadó cigarettát felejtett már a hamutálcáján. „Valahol Oroszországban…” „Mindig az a perc a legszebb perc…” „Hamvadó cigarettavég…” Ez a hang végigkísérte a háborút. Azt a drámai eseménysort, amelyet fiatalon átélni még külön is veszélyes. Mert félő, hogy emlékeinkben előbb-utóbb megszépül.

De Karády Katalin, aki e „háborús” dalokat énekelte, több volt a hangjánál. Ilyen adottságokkal más akár meg is állhatott volna félúton. Vagy éppen a kávéházi zongora tövében. S mi jelentette Karádynál a különös többletet? A személyisége? A külseje? A legendái? A beborult idő, amelyben megszólalt? Politikai szerepének suttogó propagandája? Valami korszerűen hamis érzelmesség? A közönség különös ráhangoltsága erre az énekesnői fazonra? Ezen is el kell tűnődnünk.

Sajnos, a nyilvánosságra lépő embernek vállalnia kell, hogy élve boncolják.

Minél ismertebb személyiségre nézünk, annál szűkebb az integritása. S annál közérdekűbbek a magánügyei. Gyakran azt is el kell tűrnie, amit más kikérne magának. Vonatkozik ez Johann Sebastian Bachra csakúgy, mint Kossuth Lajosra, Ady Endrére vagy Honthy Hannára. Korántsem mellékes – mert történelmi szerepbe, művészi karakterbe, életműbe, mindnyájunk érdeklődésébe vág –, hogy Bach hány fiút nemzett, Kossuth kivel barátkozott, Ady mennyi abszintot ivott meg a Fehér Hollóban, s Honthy milyen füvekkel kezelte a torkát. Tudományos szakmák derítik fel egy-egy neves személyiség teljes életműködését. Az árnyékokat is körülrajzolva. A titkokat is föltárva, ha a „megfejtéshez” tartoznak. Másrészt a siker: társadalmi jelenség. S okai emiatt sem hanyagolhatók el.
Karády Katalin a háborús évek legnépszerűbb énekes sztárja volt. Sláger-dizőze. Diákszoba-ideálja. „Nagy nősténye”, ha úgy tetszik. Nevével telefirkálták az ábrándok fehér lapjait, a mozgósító plakátkerítéseket és a vécéfalakat. Karády mint jelenség, „prima inter inpares”, híven kifejezett egy korszakot. Sőt maga volt a korszak, dalban elbeszélve. Egyébként nem volt szabályosan szép. Csak különböző. Erős, csontos állkapcsával, szívó tekintetével, nagy, lusta termetével, sok húsával, férfias hangjával ellentmondott a verhetetlen cicababa-eszménynek. Leginkább egy érzelgős ragadozóhoz hasonlított. Egyetlen mély szempillarebbenéséből föl lehetett ismerni. Talán még hangjának légzésszüneteiből is. Karády e „kiválással” felelt meg leginkább rendhagyó korának. Zilahy Halálos tavasz című sikerfilmjében tűnt fel először. Ő csinálta meg az első magyar „sztriptízt”. Körülbelül annyi meztelenséggel, amennyi ma egy vasárnap délelőtti ifjúsági tévéfilmhez is kevés lenne. Már a bemutatkozása is botrányt kavart. Rajongtak érte, gyalázták, vállra emelték, bemaszatolták. Ellentmondásokból alakultak ki a legendái is. Hogy monogramja, a K. K. megfelel a természetének, egy királyi herceg „fedezte fel”, az ismert antifasiszta író pénzeli, gyanús hajlamai vannak, magas rangú katonatisztek pezsgőznek a cipőjéből, zongorájában titkos adó-vevő készüléket találtak, az amerikai hírszerzésnek kémkedik… Szüleink úgy óvtak tőle, mintha puszta látványa is vérfertőzést okozna. Karády később több „Karády-filmben” sztárkodott, „Csöpikéket” játszott, majd nyolcvan kilójával „veszedelmes bestiákat”, oroszlánkörmök nélkül, gyönge színésznő volt, az is maradt, és többé nem vetkőzött le. De meg tudta magát teremteni. Egyénisége, előadói modora, énekhangja nem téveszthető össze senkivel. Ezért könnyen és sikerrel utánozták. Élvezte az altját, azt a bizonyos „karádys” mélyfekvést, amely egy pincéből szóló gordonka hangjához hasonlított, de tudta, mikor kell feljönni a pincéből, s más regiszteren folytatva hajlékonyabbá, világosabbá, szellemesebbé tudta tenni a dallamot. Tökéletesen ismerte határait, nem terjedt túl a hangjánál, nem mutatott többet, mint amit tud: soha egyetlen „idegen” hangot nem fogott. S ennél többet egy „slágerénekesnőről” aligha mondhatunk. Ha külföldön lép először dobogóra, bizonyára világhírű lesz, hangja átaléri a kontinenseket, s talán-talán a háború utáni korszak új előadói stílusát is tőle származtatják.

Miképp is kódolható hát a Karády-jelenség?

Karády személyében volt valami kisszerűen, fojtottan és szomorúan „démoni”. Egész szerepe egy nagy, túlfűtött, intim hazugság volt. Amit teljes átéléssel adott elő. De éppen e hazugság fejezett ki valami „igazit”. A Kívánsághangversenyeken sokszor a győzelemről énekelt. Csak mintha a színpad eszmei bal oldalán helyezkednék el. A hangja sötét volt, lemondó, rosszat sejtető. Az ilyen hangon eldalolt diadalban nem lehet hinni, kis gárdahadnagyom. Karády az Oroszország végeláthatatlan jegét is megolvasztó érzelmekről szenvelgett. De slágerérzelmei a fasisztoid-irredenta-háborús korszellemet illetően hidegséget takartak. Szívében ő maga volt a jég. S ez rendkívüli feszültséggel töltötte meg az énekét.

Később legendaként emlegették, hogy a Gestapo letartóztatta, a Margit körúti fegyházban vallatják, politikai ellenállókkal együtt került a vasajtók mögé. De ez a legenda igaz volt. S utóbb erkölcsi súlyt adott a Karády-jelenség „ledér erotikával” álcázott tartalmának.

Hogy Karády Katalin dalai giccsnek minősülnek?

Egy korszakot nemcsak a történelmi események, politikus-arcképek, parlamenti fölszólalások és remekművek jellemeznek, hanem a nőeszmények, a divatok s elvétve még a giccsek is. Az élet irreverzibilitása ez. Engem csak az impotens, hervadt, unalmas giccsek bosszantanak. Főként, ha nagy tömegben zúdulnak rám. A „korszakos” giccsek iránt sunyi tiszteletet érzek. Azokra vevő vagyok. Mert olykor maradandóbbak a tehetséges, tisztes, középszerű műveknél. Másrészt a slágerekben az invenciózus ipari termék nehezen különíthető el a giccstől. Hiszen mindenkor egy-egy „alapbölcsességet”, közhelyérzelmet, könnyen átélhető helyzetet variálnak. Azért slágerek. És a Karády-dalokat a legkülönb táncdalkomponisták, szövegírók és költők szerezték. Dallamban és szövegben tehát semmivel sem voltak gyatrábbak torzonborz utódaiknál. Tessék ellenőrizni! „Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet…”, „Egy szédült pillanat mindent megér…”, „Egyszer csak mindennek vége lesz majd…” Hát nem igaz? Lehet ez ellen bárkinek kifogása? Van olyan perc, amely örökké tart?

Az énekesnő a negyvenes évek végén Amerikába költözött. Jól tette? Rosszul tette? Nem tudom. Mindenesetre sok hatóságilag ellenőrzött tapsra nem számíthatott a zakatolások, harcos szerelmi duettek és indulóütemre komponált munkaslágerek éveiben. Karádyról ezentúl csak Intimpista túlbuzgó szelleme suttogott át a tengerentúlról fölösleges híreket.

Hogy férjhez ment egy dagadt pénztárcához, elvált, kalapszalont nyitott New Yorkban, betegesen meghízott, újra visszakoplalta régi formáját, nemsokára hazatelepül, aranytartalékát és maradék kalapjait forintra akarja beváltani, elvállalná egy mai magyar film főszerepét, de „még folynak a tárgyalások…”

Mi tagadás, e hírek se világnézetemben, se erkölcseimben, se magánéletemben nem hoztak döntő változást.

Közben végképp összekarcolta a tű a régi, agyonjátszott, sistergő gramofonlemezeket.

Az én magnószalagom is kezd elkopni.

S az új Karády-nagylemezt sem játsszák már a Centrum áruházak karácsonyi vásárcsarnokaiban.

A divatok keletkeznek, elmúlnak, újra divatba jönnek.

Én sem hallgatom már Karády Katalint.

Csak emlékezem rá, mint a háborús filmhíradókra, a kurblis gramofonra, a rettegésre, az első szerelemre, az ifjúságra.