Írások

Karády Katalin:
Hogy lettem színésznő

(Vallomások)

Budapest, Wanner kiadás, 1941.

Az a rideg tény, hogy a világra jöttem, úgy gondolom, nem keltett különösebb szenzációt családunkban. A gyerek csak ott nagy csoda, ahol egy vagy kettő akad belőle; mi heten voltunk. Milyen voltam? Mint a koraszülöttek: vézna, csenevész, beteges külsejű, növésben elmaradt. Egy gonosz nagynéni egyszer végigmustrált és mély megvetéssel legyintett: „Na, ezt a Katit ugyancsak nehéz lesz férjhez adni pénz nélkül…” A Kanczler-lakásban megjelenésem után pontosan úgy folyt az élet, mint azelőtt; az apai terror vasfegyelme alatt nyögött és szenvedett a ház. Apám despota volt, aki akaratát, ha másképp nem ment, ököllel is rákényszerítette a családjára. Ha egyikünk rossz fát tett a tűzre, mind a heten lakoltunk. Megvert valamennyiünket. Meg kell hagyni, soha nem markírozott. Mindig szíjjal ütött és haragja az ütések nyomán nem párolgott el, nem is enyhült. Dühe egyre fokozódott; szinte mámorosan tudta verni gyermekeit. Így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között; folyton rettegve a sok „tilos” és „nem szabad” miatt. Tilos volt az újságolvasás és nem volt szabad színházba vagy moziba járni.

Ó, mily ujjongó, szívet dobogtató öröm volt az „akcióvonattal” kiutazni Svájcba! Hétéves voltam, amikor először kivittek St. Gallenbe. Öt évet töltöttem ott – kétszer voltam Svájcban, egyszer Hollandiában. Igen, ma már tudom, a gyermekkor tiszta ízeit és friss örömeit messze idegenben kóstolgattam először. Önfeledten játszani, nem félni a lesújtó apai tenyértől, szaladgálni, virágot szedni az esőtől harmatos réten, boldogan mosolyogni, bátran felelni a felnőtteknek, akarni, merni, a „tilos”-tól nem félni, ó, drága St. Gallen, ma is melegebb a szívem tája, ha nevét hallom emlegetni…
Most pedig olvasván, hogy apám milyen szigorúan nevelt minket, aki azt hinné, hogy ő pedáns életű, fizetést beosztó, öregségére aggodalmasan előre gondoló beamter volt – az alaposan téved. Egyetlen szenvedélye, szerelme, hitvallása volt: a lóverseny. Mindenét: idegét, pénzét, életét és idejét ebbe a Molochba öntötte. Nem volt olyan telivér, amelyiknek az ükapját ne ismerte volna. Ő, az egyébként olya kényes és finnyás ember hajlandó volt lópucolókkal üldögélni és ez a kemény gerincű ember képes volt alrendű alakokat körüludvarolni, ha valami „istállótitkot” remélt megtudni. Hosszú éjszakákon számolt, kilókat szorzott és osztott, és az ebéd idejének a lóversenyprogramhoz kellett igazodnia.

Ha néha nyert, nem fért be az ajtón, annyi csomagot hozott. Ilyenkor a ház minden tagja meggyőződhetett arról, hogy a családfő mily figyelmes lény. Arca sugárzott; a kiválasztottság diadala fénylett a szemében. Ilyenkor bármit kérhettünk tőle. Amikor vesztett, már a csengetése is fáradtnak és erőtlennek hatott. Valósággal betámolygott a lakásba, elterült a széken. Nem beszélt.

Furcsa. Én csak olyankor tudtam igazán szeretni az apámat, amikor a lóversenyen elvesztette a pénzét.

Fejlődtem, csinosodtam. Tanítóim, tanáraim szerettek, azzá a kedvenctípussá kupálódtam ki, akit a többi növendék irigyel és aki vigyázó az osztályban. Valami ösztön súgta, mert senki nem mondta, hogy tisztának kell lenni, nagyon tisztának. Órákig súroltam magamat. Hamarosan úgy éreztem, hogy az iskolában bizonyos vezető szerepem van, a többiek elismernek, irigyelnek és mindenesetre maguk fölött való lénynek tekintenek. Nem mondhatnám, hogy szellemileg tűntem volna ki közülük; sikerem és előretörésem, azt hiszem, onnan eredt, hogy már tizenhárom-tizennégy éves koromban homályosan valami dámaszerűségre törekedtem és ezt öltözködésben, tartásban és viselkedésben alaposan kihangsúlyoztam.

A műkedvelői előadásokon gyakran szerepeltem. Különösen sikerem volt a Kis sánta című verssel, amelyet megfelelő érzelmességgel adtam elő. Rendkívül élveztem azokat a pillanatokat, amikor a dobogón szavaltam és előttem az ájtatos közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. Úgy éreztem, hogy ez az út a kiválasztottság felé. Engem hallgatnak, rám figyelnek, én vagyok a központ.

Minden fellépésem után napokig boldog voltam. És önbizalmam, derűs hangulatom egyenes arányban fogyott a napok múlásával, azután, hogy felléptem.

Az osztály gyakran kivonult operai előadásokra. Rendkívül unatkoztam. Annyira nem szerettem az operákat, hogy az unalmat szinte fejfájdítónak éreztem. A felvonások előtt menekülni szerettem volna. Amikor a tanárnő közölte, hogy megyünk az Operába, úgy éreztem, mintha tízévi fegyházra ítéltek volna el.

Annál mohóbb vágyat éreztem a színház után. Ez az óhajom azonban teljesült is. Délutáni előadás volt a Városi Színházban, hogy milyen operettet játszottak, arra már igazán nem emlékszem. A fontos csak az volt, hogy a primadonnaszerepet Lábass Juci játszotta. Már a külsőségek is megdobogtatták szívemet. Ahogy az operettrecept szerint nagy előkészítés után bevonult hermelinpalástjában és méltóságteljes, de azért libegő lépésekkel lejött a lépcsőn, majd trillázva énekelt, egyszerre úgy éreztem, hogy a könnyeim csendesen peregnek le az arcomon, meg kellett támaszkodni, az ájulás környékezett, és kimondhatatlan rajongással lestem minden mozdulatát, figyeltem hangjának rezdüléseit, ittam magamba a szavait, és este, otthon az ágyban, csaknem minden szóra emlékeztem, amit elmondott a színpadon.

Úgy éreztem, hogy több és más ember lettem attól, hogy ezzel a számomra oly rendkívüli jelenséggel találkoztam. Ó, ha én is olyan lehetnék, amilyen ő! Most, amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok több vezető szerepen, filmen, színpadon játszottam, a Vígszínház hagyományoktól megszentelt, kényes színpadán főszerepben léptem fel, de pironkodva leírom és közben körülnézek, nem látja -e senki, én még ma is operettprimadonna szeretnék lenni, körülrajongott, lépcsőn lelibbenő hermelinpalástos, fejdíszes, büszke testartásos, igazi primadonna, ó, Istenem…
Az a rajongás, ami bennem olthatatlanul égett Lábass Juci iránt, nem csökkent később sem. Amikor egyszer kinyitottam a lapot és azt olvastam benne, hogy Lábass Juci hirtelen meghalt, leejtettem az újságot és elájultam. Napokig beteg voltam; közeli hozzám tartozót nem tudtam úgy meggyászolni, mint őt; sírjához gyakran kijártam friss virággal. Az emberi élet értelmetlenségét, a célok végességét és az erőfeszítések hiábavalóságát fedeztem fel abban, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés, egy ilyen harmonikus testi építmény hirtelen, váratlanul, bután megszűnik, meghal, véget ér. És hogy nincs fellebbezés az ítélet ellen, a villamosok tovább járnak, a párok randevúznak, a vacsorát kilenckor behozzák, ezt igazságtalannak tartottam…

Azt nem is kell mondanom, hogy soha közelről nem láttam Lábass Jucit, csak a nézőtér utolsó előtti sorából egyetlenegyszer, egy délután, a Városi Színházban…

Most egy percre megakadt a toll a kezemben, hirtelen arra gondoltam, nincs-e abban valami elképesztő arrogancia, hogy egy színésznő (méghozzá olyan kevés színpadi múlttal, mint én) vallomásokat ír ifjúságáról, nézeteiről, életéről. Mintha a jogcím nem lenne teljes… de aztán vigasztalódom Anatole France bölcsességével. A Vörös liliom írója mondja egy helyen, hogy az önéletrajz mindig érdekes, még ha egy jelentéktelen mosónő írja, akkor is, feltéve, ha őszinte... Nos, igyekszem őszinte lenni.

Az álmokat melengettem magamban. Színpad… Reflektor… Egy délceg férfi áll elém a háromfalú szobában és miközben ezernyi szempár szegeződik felénk, azt suttogja: „Szeretlek”… Mire én, vállat vonva, ajkaim között egy virágszálat rágcsálva, megrándítom a vállamat és továbblépek. A férfi utánam – jön a duett… Egyszer egy barátom elmondta nekem, hogy felnőtten is úgy alszik el, mint diákkorában. Arra gondol, hogy a futballpályán centercsatár, rohan az ellenfél kapuja felé s hatalmas gólt rúg. Ehhez az ábrándjához még vezérigazgató korában is ragaszkodott az elalvás előtti szendergéses pillanatokban. Én mindig úgy aludtam el, hogy primadonnának képzeltem magam...

De nappal csak halkan, óvatosan, félve a kinevetéstől mertem arra gondolni, hogy színésznő legyek. Kivétel nélkül mindenki lebeszélt erről a tervemről, arra pedig nem is mertem volna gondolni, hogy otthon a családban előhozakodjak vele.

Egy atyai barátom, aki mindig jó tanácsokat adott, amikor egyszer kiböktem előtte, hogy színésznő szeretnék lenni, kesernyésen mosolygott.

- Katikám, keserves út az, amíg a színésznő eljut odáig.
- Ugyan? Nem elég, ha az ember tehetséges?
- Kislányom, volt egyszer intendáns az Operaházban, báró Nopcsa Elek volt a neve.

Amikor az ifjú művésznő megjelent irodájában és szerződést kért, ő félreérthetetlen célzásokat tett, ha a művésznő megrémült az intendáns báró finoman mosolygott és csak ennyit mondott: „Il faut passer par la…” ami magyarul annyit jelent: „Ezen át kell esni”.

Vigyázat! Soha nem voltam prűd, és nem játszottam meg a szende ártatlanságot, de utálattal gondoltam arra, hogy a segédrendező karjából a rendezőébe, onnan pedig a direktoréba hulljak. Ezt méltatlannak és igazságtalannak éreztem, a legendát pedig, hogy csak így lehet a színi pályán érvényesülni – elhittem. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. A tehetséges színésznő, ha egy kicsit csinos és szerencsés, érvényesülhet ilyen eszközök nélkül is. Csomó pályatársnőmet ismerem és sokért tűzbe tenném a kezemet – hogy nem pamlagon érvényesültek. Pedig én félek a testi fájdalmaktól, különösen az égési sebtől.

Addig ábrándoztam, tervezgettem, amíg tizenhat éves koromban kimaradtam a kereskedelmi iskola második osztályából és férjhez mentem.

Úgy mentem férjhez, mintha valaki, aki nem tud úszni, hirtelen fejest ugrik szédítő mélységű vízben. Apám meghalt; jött egy férfi, akiben az erős kart, a védelmet reméltem. Harminc évvel volt idősebb, min én. Harmadik felesége voltam. A Horthy Miklós úton vettünk ki kétszobás lakást. Bejárónőt tartottunk.

Én főztem, szörnyen rosszul, de jellemző az uram tapintatára és gyöngédségére, hogy a koszt miatt soha nem panaszkodott.

Nagyon jó ember volt, magas, vörös, kedves, intelligens. Sokat tanultam tőle. Adóhivatali főtiszt volt; szabadidejében mindig olvasott. Láttam rajta azt a kedves igyekezetet, hogy művelni, pallérozni akar engem. Sajnos, túl fiatal voltam hozzá, és a kapcsolat soha nem vált köztünk szorossá.

De ekkor már felszabadultam a családi ház szigora alól és ösztöneim szabadon dolgoztak. Folyton vásároltam. Szünet nélkül öltözködtem. Állandóan bújtam a divatlapokat és amint valami új forma vagy új szín jött, addig nem nyugodtam, amíg meg nem szereztem magamnak. Háborgó lelkiismeretemet azzal nyugtattam meg, hogy olcsó varrónőnél dolgoztattam, de olyan sokat, hogy a pénz folyt a kezem közül. Amikor pedig a pénz elfogyott, adósságot csináltam.

Ebben az időben fejlődött ki az a szenvedélyem is, hogy bizonyos tárgyakat gyűjteni kezdtem. Nem tudtam úgy elmenni egy kirakat mellet, hogyha ott olyan retikült vagy pulóvert láttam, amilyen nincs nekem, meg ne vegyem. Az uram csak nézett, amikor este ismét új pulóverben látott, vagy valahol a szoba egyik sarkában friss retikült fedezett fel.

Ilyenkor rám szegeződött finom, szomorú szeme, vállat vont, de nem szólt. Mohó szenvedéllyel gyűjtöttem pulóvert és retikült. Ma két szekrényem van tele ilyesmivel. A múltkor összeszámoltam: háromszáz pulóverem és kétszáz retikülöm van.

Akkor még nem olvastam Wilde Oscar, ma már igen. Most már tudom, hogy az a lebírhatatlan öltözködési vágy, ami akkor dúlt bennem, az tulajdonképpen az az igyekezet volt, hogy kifejezzem magamat. Színekben, vonalakban és formákban akartam kimutatni, hogy ilyen vagyok, ez az ízlésem, ezt szeretem. Az öltözködési mánia pontosan addig a napig tartott, amíg a színpadon érvényesülni tudta: azóta nem érdekelnek a ruhák.

Közben a számlákat benyújtották a cégek az uramnak. Soha nem csodálkozott, hanem fizetett. De egy napon csendesen ennyit mondott:
- Elválunk.
- Ilyen hirtelen? – csodálkoztam.
- Igen. Luxusnő vagy. belátom, hogy jogod van hozzá. Egy ilyen dísznő, mint te, nem való kétszobás lakásba. Te ne főzzél. Te ne várd este az uradat. Te ragyogjál és pompázzál. Én kimerültem. Teljesen tönkremennék, ha még egy évig együtt élnénk. Koldusbotra jutnék. Hát inkább váljunk el.

Egyikünk sem szerettük a nagy jeleneteket, kezet fogtunk és elbúcsúztunk.

Beköltöztem egy üres lakásba és adósságcsinálási módszereimhez híven, részletre vásároltam össze bútorokat. Hogy mi lesz velem? Fogalmam sem volt róla. De bíztam magamban, tudtam, hogy nem veszhetek el.

Pár héttel később az uram egy grófnő rokona útján üzent. Találkozni akar velem a rokon lakásán. A grófnő finom mosollyal közölte, hogy úgy látszik, férjem nem tud élni nélkülem és ki akar békülni.

Elmentem a randevúra, ahol meglepetésemre többen is voltak, csak az uram nem jött el. Sokáig vártunk rá, biztosak voltunk benne, hogy csak késik. De, úgy látszik, meggondolta magát, észre tért, rájött arra, rájött arra, hogy végzetes lépés lenne visszacsinálni az egészet.

Nem jött el.

De ott, azon a délutánon megismerkedtem valakivel, aki aztán évekig szerepet játszott az életemben.

Az új helyzetben minden másképp lett, mint ahogy eddig volt.

A kétszobás kalitka helyett, a szakaszjegyes utak után nagy utazások. Párizs, London, sőt egyszer Egyiptom is.

Boldog voltam? Soha…

Mindig rabnak éreztem magam.

Csak a cella berendezése változott. Az ajtó akkor is, mint azelőtt a házasságban kulcsra volt bezárva. Rengeteget gyötrődtem a férfiak féltékenysége miatt. Szentül hiszem, hogy Jancsik és Juliskák sok ezer éves tragédiája, életük megmérgezője, a féltékenység. Ó, de jól ismerem a szörnyű jelenségeket, amikor a kegyetlen kétségek mardosni kezdik a férfit. Ahogy a szemében fellobban a gyanakvás lángja, ahogy a tekintete végigszánt a tárgyakon áruló nyomok után kutatva, ahogy naivul keresztkérdések pergőtüzét nyitja meg…

Azt írtam: naivul…, mert a férfiak szerelmi dolgokban mindig roppant naivul kérdeznek és felelnek. A szerelmi játékban – hitem szerint – mindig a nő a tanár…

Amikor minden ismerősöm azt hitte, hogy boldog vagyok, hiszen gondtalanul élek, és amit megkívánok, az már a következő percben az enyém is – akkor szenvedtem a legtüneményesebb magaslatokban. Mint a Szaharában eltikkadt vándor a friss ivóvíz után, úgy vágytam függetlenségre, szabadságra és önállóságra.

Nem születtem társas lénynek. Gyűlölöm a kötöttséget, a másik iránti regard-t, a szabályos életmódot. Fejgörcsöt kapok attól, hogy valaki beleszól abba, amit csinálni akarok. Végeredményben a Gondviseléstől eredő jogom van arra, hogy ha úgy tetszik, reggel kilenckor ebédeljek és viharban, könnyű blúzban menjek ki az utcára sétálni. Innen jellegzetes pontatlanságom is. Ha délután négy órára találkozót beszélek meg, a boldogtalan illető esküt tehet rá, hogy nem leszek ott – mert még ilyen halvány formában sem bírom elviselni azt a lerögzítettséget, amely embertársaimhoz fűz. Csak semmit szabályosan, gépszerűen, megállapodások értelmében. Ó, hányszor történt meg, hogy dús vacsoraasztal mellett ültem úgy, hogy egy árva falatocska nem csúszott le a torkomon, de amikor éjjel hazamentem, a kiskocsma horkoló tulajdonosát ráztam fel, nem maradt-e valami estéről, valami egészen egyszerű, kispolgári jóízű vacsora! Este kilenckor nem kívánta az ínyem a teknősbéka levest, a kaviáros palacsintát és az Irroy Brut-öt éjjel pedig – úgy éreztem – belehalnék abba, ha nem kapnék valami egyszerű, de jó falatot, vagy valami hideget.

Igen, ma már tudom, hogy nem tartozom a települő lények közé. Nomád ösztönök irányítanak. Ezek néha alattomosan szunnyadoznak, de aztán menthetetlenül kitörnek és minden ilyen kráterömlés életemnek egy-egy szakaszát temette be. Egyszer azt olvastam, hogy utazni annyi, mint egy kicsit meghalni. Én minden utazástól megújulást, döntően friss élményt reméltem, s amikor a mozdony gőgös pöfékelése megállt a Gare de l’Est-en, úgy éreztem: most kezdődik elölről az egész.

Egyszer Párizsból jövet az étkezőkocsin egy magyar úriember mutatkozott be. Felületes, pletykálkodó diskurzus folyt. Jó pesti szokás szerint persze megkérdezte, ki vagyok.

- W…(egy jómódú barátom nevét mondtam) lánya vagyok. Apám havonta ötezer pengő apanázst utal ki. Ebből a pénzből öltözködöm, utazgatom, szemlélődöm a világban. Nincs más dolgom, mint a kedvemet és hajlamaimat vizsgálgatni és – kielégíteni.

Miközben így beszéltem, pillanatig sem volt az az érzésem, hogy füllentek. Úgy gondoltam, hogy jogom van ennyi hazugsághoz, ha ez jól esik nekem és kiszínezi portrémat az új ismerős előtt Igen vágytam arra, hogy kilépjek életem megszabott keretei közül és az a független, apai támogatással utazgató, vándorolgató lány legyek, akinek bemutatkoztam. Mert sokszor éreztem, hogy az én sorsomat ellopták… Hogy tulajdonképpen nem is arra az életre születtem, amelyet végig kell szenvednem.

Azt talán felesleges is leírni, hogy randevút kért. Ó, szívesen, holnapután délután ötkor a Gerbeaud-ban.

Talán még most is ott vár.

És közben folyton vágytam a függetlenségre és arra, hogy ne legyek ellenőrizett ember. Senkinek ne legyen jussa beleszólni abba, honnan jöttem, hova megyek?!

Tudtam, hogy ehhez a boldog állapothoz az út a színpadon keresztül vezet

Kétszer is elszántam magamat arra, hogy tanulni fogok. Egyszer a boldogult Tarnay Ernőhöz, másik esetben Bárdos Artúrhoz iratkoztam be.

Az eredmény mindig ugyanaz volt. Néhány óra után a reménytelenség lankasztó vigasztalansága rám feküdt és a földre nyomott. Mi lesz a vége ennek a sok tanulásnak? Arányos-e a fáradtság és az erőfeszítés az elérhető céllal? Kis szerepek… Kulisszák mögötti ügyeskedések… És leszek egy a sok törtető „kis nő” közül, aki színpadi lábasban szeretné megsütni az érvényesülés pecsenyéjét.

És ilyenkor menthetetlenül rám köszöntött a lehangoltság lidércnyomása – kifizettem a tandíjat, s többé nem jelentkeztem.

A regényekben nem fogadjuk el a deus ex machinát. Az életben – állítom – minden fontos változás szülőanyja a vakvéletlen.

Egy délután a Váci utcába mentem. Elég sietősen hazafelé, mert este Romániába kellett utaznom. Az egyik sarkon rám köszöntött egy ismerősöm, aki egy idegen úrral jött és csaknem összeütköztünk.
Alighogy hazaértem csengetette a telefon.

A Váci utcai ismerős beszélt.

- A barátom – mondta, amióta meglátta magát olyan, mintha főbe kólintották volna.

Ragaszkodik ahhoz az ötletéhez, hogy mutassam be magának. Nem lenne kedve velünk vacsorázni?

- Fájdalom, este Romániába utazom.

- A barátom nem nyugszik meg az elutasításban.

- Nem halaszthatom el az utamat.

- Könyörgök az ő nevében.

- Sajnálom, nem tehetek semmit.

Azon a délutánon még harmincszor csengetett fel telefonon felváltva ő és az idegen férfi…

És estefelé száz szál égővörös rózsa érkezett.

Hát jó. Este velük vacsorázom

Az ismeretlen idősebb férfi volt, de olyasvalaki, akinek minden mozdulatán és hangsúlyának árnyalati rezdülésein is érezni lehetett a választékosságot. Olyan kellemesen gazdag, amilyeneket mi, pesti nők többnyire csak filmeken látunk. Magyar születésű, de már hatéves korában külföldre került, és nem is beszél anyanyelvén. Londoni pénzember, Amerikában is érdekeltségei vannak Mindez inkább odavetett megjegyzésekből, félszavakból és a barát kotnyeles, de megilletődött indiszkréciójából tudódott ki; ő maga keveset beszélt önmagáról, eleinte éppenséggel semmit.

Az új ismerőssel sokat sétáltam és üldögéltem. Merem állítani, hogy az első férfi volt, akinek a számára mindig akadt mondanivalóm. Az első férfi, aki engem se untatott soha. Mert addig nagy és intim kibeszéléseket mindig csak nőkkel tudtam rendezni. Már-már azt hittem, hogy igazán csak nő értheti meg az embert, a lélek legfinomabb apróságai iránt csak bennük találtatik megfelelő érzékenység. És íme, ekkor dobott elém a sors egy idegent, akinek második találkozásunkkor úgy vallottam az életemről, hogy minden elhallgatott szót bűnnek éreztem volna.

És amikor elutazott, csendes-egyszerű hangon így beszélt:

- Nézze... én messzire utazom... De mindig érezze úgy, hogy itt ülök maga mellett ebben az öblös karosszékben. Ha valami bántja, csak kérje az interurbánt és fél órán belül már hallja a hangomat. Ha nincs pénze, csak vészjelet kell adnia és lesz annyi, amennyi kell... Már ötvenkilenc éves vagyok. Mi más lehetne egy alkonyodó élet szebb értelme, mint az, hogy segítse a Szépségnek egy olyan tökéletes példányát, mint amilyen maga. Ne hagyjon elvetélődni, elporladni magában semmit, amire vágyik. Ha utazni akar, utazzék; ha szeretni akar, szeressen; ha dolgozni akar, ám dolgozzék... És mindig gondoljon arra, hogy sok ezer mérföldnyi messzeségben él valaki, akinek csak egy gondja van: megvalósítani, életre segíteni mindazt a vágyat, ami kikél mariban.
Sokáig ültünk együtt, hallgattunk. Megfogta a kezemet, a szemem elhomályosult. Azóta tudom, hogy amíg ő él, nem vagyok egyedül.

Egy napon T. M. barátnőm felcsengetett. Vacsorára hívott. Eljön X.* is, a híres újságíró, mondta, jól kibeszéljük magunkat.

X.-et addig csak hírből ismertem. Néhány jellegzetesen pesti történetből tudtam, hogy temperamentumos, úgynevezett harcos hírlapíró. Akkoriban érkezett vissza Hollywoodból, a mesevárosból. Homályosan, nagy kontúrokban eljutott hozzám a friss legenda is, amely akkoriban szállongott róla Pesten. Azt mesélték, hogy a neves szerkesztő bedobta egy ládába a tekintélyét, a pozícióját, írói, újságírói és emberi rangját - a ládát behajította a Dunába és elutazott a világ másik végébe, egy filmszínésznő után. Eladta az autóját, a lakását, a végkielégítéseit és estélyi ruhákat vásárolt a művésznőnek, akihez kirobogott a Csendes-óceán örök napfényes partjára. Erre az értesülésre fel kellett figyelni; hm, érdekes. Regényes eset. Kezembe került egy hetilap, abban olvastam ezeket a sorokat:

„Mit hagyott itt a szerkesztő? A márciusi barna sört, svábhegyi reggeleket, Wippner borjúpörköltjét, margitszigeti édes hajnalokat, grófok pertuját, pincérek haj bókolását, az utcán idegen nők felvillanó pillantását, mindent, mindent, még a búrt is a búrkalappal..."

Izgalmas ügy, gondoltam, ha mindez egy nő miatt történik.

- Te - kérdeztem a barátnőmtől -, X. felégetett mindent egy nő miatt?

- Igen...

- Olyan fiatalember? Mert csak egészen fiatalokról tudom elképzelni az efféle hősies és romantikus gesztusokat.

T. M. finoman mosolygott.

- Hát... nem olyan fiatal... Negyvenes... De fiatal lesz, lobogó és lángoló még abban a korban is, amikor a kéz és a térd reszket és a forró kávé a kéj érzés mámorát váltja ki az aggastyánból.

Az első benyomás eléggé zavaros, de feltétlenül érdekes volt. Hollywoodról beszélt, erős színekkel, ötletesen, sokszor indulattal. A művésznőről, akiért mindez az erőfeszítés történt, s akinek egész életét egy aranytálcán nyújtotta át, keveset szólt, de tetszett nekem, hogy akár- milyen sebzett is volt, a nőkről való véleményében mértéktartó és udvarias maradt.

Volt valami elsöprő, gátat szakító lendület az előadásában; T. M. is, én is, lenyűgözve, a székre szögezve hallgattuk. Közben ürült a konyakos üveg; egyikünk se csípett be, de mind a hárman azon a határszélen voltunk, amit egy írónk finom derengésnek nevez. Ilyenkor a valóság körvonalai elhalványodnak; a valóság és a képzelet határvonala elmosódik; ezek az első lépcsőfokok a Mámor trónusa felé.

Gyorsan észrevettem, hogy itt meg kell kapaszkodni, nem szabad hatása alá kerülni ennek a legaloppozó, robajos, gázoló előadási modornak.

Felhúztuk a gramofont, egy édes amerikai dalt hallgattunk. Az ital már dolgozott bennem, énekeltem a szöveget s táncoltam is hozzá. Ez volt az a híres dal, amelyet különben is nagyon szerettem és szeretek: Youcan'thave everything.

Amikor a lemez lejárt, a szerkesztő úgy bámult rám, olyan megkövesedett tekintettel, hogy megkérdeztem:

- Mi az, nem tetszett?

Még mindig nem szólt. Aztán rácsapott az asztalra és olyan ujjongó hangon, ahogy még nem is hallottam senkit beszélni, kiáltotta:

- Hiszen maga tehetséges! Édes hangja van. És hogy táncol... csupa ritmus... csupa mozgás, az egész lénye maga a Tánc...

T. M. kérdően nézett először rá, aztán rám, én magam vállat vontam.

- Senki ezt még nem mondta magának?

- Senki.

- Hasonlót sem?

- Nem.

Megkért, hogy még egyszer tegyem fel a gramofonlemezt és ismételjem meg a „produkciót". Talán ha a konyak nem szédít el, nem vállalkozom a második szereplésre, mert az már tudatos volt, szemben az elsővel, amikor még inkább csak magamat akartam szórakoztatni.

- Mondja, Kata - kérdezte később érti maga az angol szöveget, amit hibátlan kiejtéssel, tökéletesen hangi súlyozva énekel?

- Nem - feleltem őszintén csak azt tudom, hogy a címe: Nem lehet mindene az embernek...

Mint a ketrecbe zárt oroszlán fel-alá sétált a szobában Mi szótlanul bámultuk. Közben egy-egy szót mondott Ilyesmit: pechem van... ez is tehetséges...

Aztán megállt előttem és erős gesztikulálással ezt mondta:

- Vegye tudomásul, hogy maga még megmentheti a haldokló magyar operettet. Életet varázsolhat egy olyan műfajba, amelynek zörögnek a csontjai, á, mit, amelynek súlyos rákja van és a napjait már megszámlálták. Maga egy operettcsoda. Érti?

- Értem - dünnyögtem, de bevallom, egy szót sem értettem az egészből.

- Na... óriási... fel kell újítani a Tatárjárás-t a Lili-t, a János vitéz-t a Vig özvegy-et, a Leányvásár-t, a Bob herceg-et. Amiben maga fellép, az lesz a siker. Tódulni fog a közönség. Vegye tudomásul, hogy Fritzy Massary óta maga az első igazi tehetség az operettben. Felélesztjük ezt a műi fajt. Majd én megmutatom...

Ügy álltam ott, mint aki egy szót nem ért az egészből. Hittem abban, amit mondott? Egy szói sem. Ezt megérezte rajtam.

- Mondja, ugye maga nem bízik magában?

- Egyáltalán nem.

- És azt hiszem, gyanakvó is... Kutatja az okot, hogy miért lelkendezem magáért. Azt hiszi, hogy mellékgondolataim vannak. Maga sokat szenvedhetett és tüskés lett. Nem ereszti közel az embereket. Igaz?

- Igen, azt hiszem, igaz.

- Maga olyan gyanakvó, mint az őserdei kígyó. Vidámsága, jókedve, hangulatossága mind csak takarója a nagy félelemnek. Sokat csalódott, sokat szenvedett...

Hallgattunk.

Aztán megint ittunk.

- Szóval, nem akar színésznő lenni?

- Jajj…dehogyis akarok - szakadt ki belőlem nagyon őszintén.

Felrémlettek benne, az elrettentő tanácsok és balul sikerült tanulási kísérleteim. Viszont ő határozott hangon szögezte le, hogy vétek lenne minden estért, amit nem a színpadon töltök.

-Most mar csak szeretnék valami prózát is hallani... Nem tudna elmondani egy verset?

-Dehogynem.

-Na mit?

Gondolkoztam. Vajon melyiket?

-Hát talán... - böktem ki - nemrég olvastam és annyira tetszett, hogy megtanultam Megyery Sári Szanatórium című versét. Lehet azt?

- Hogyne! - hátratámaszkodott székén és nagy várakozással mondta :

- Halljuk...

Amíg szavaltam, őt néztem. Rendkívüli figyelemmel hallgatott. Sűrűn emelte szájához a cigarettát, mély slukkokat szívott, egyikről a másikra gyújtott rá. Amikor végeztem, nagyon csendesen mondta:
-Nagyszerű. Olyan a hangja, mint az orgonabúgás. Tanult már valaha?

Őszintén megmondtam, hogy kétszer is beiratkoztam, de mind a két esetben rövidesen kimaradtam. Bevallottam, hogy nem tudtam tanulni se Tarnaynál, se Bárdosnál, azért, mert nem tudok olyan utasítást elfogadni, amiben nem hiszek. Valahogy nem találtam meg azt a színésztanárt, aki az észrevételeit egyéniségemhez mérné.

Sokáig beszélgettünk még ezután. Színes szavakkal ecsetelte előttem jövőm lehetőségeit. Nem tudok könnyen hevülni; de minden szavából ügy lángolt a meg- győződés ereje, hogy őszintén bevallom, magával ragadott. Én soha addig, amíg vele a sors össze nem hozott nem hittem abban, hogy tehetséges vagyok. El tudtam képzelni, hogy értelmességgel és ügyességgel odáig vihetem a színészi pályán, hogy érvényesülhetek. De az a lángoló szuggesztivitás, amely áradt belőle, ügy elragadott, hogy egyre izgatottabb lettem és ittam minden szavát.

Amikor ránk hajnalodott és X. rám segítette a kabátot, megkérdezte:

- Most már hisz magában?

- Kicsit.

És amikor hazamentem, szépeket álmodtam.

Órákig heverésztem a díványon, bámultam a mennyezetet. Féltem az új csalódástól. Ha addig valami nagy fordulat elé érkezett életem, amikor a döntő pillanat eljött, mindig húszféle megoldás ötlött az eszembe, és rendszerint egy egyáltalán nem várt huszonegyedik következett be. Most is azon tűnődtem, vajon mi történik most velem, hol lesz az a narancshéj, amelyen elcsúszok?... Mert hogy az utam nem lesz olyan sima, mint a tükörfényes parkett, arra előre számítottam.

X. már délben telefonált.

- Gondolkozott azon, ami az éjjel történt?

Sóhajtottam.

Képzelheti.

- Bízzék magában és - bennem...

Hát benne bíztam, magamban annál kevésbé.

Délután elmentem a Váci utcai Lukács-cukrászdába, ahova abban az időben rendszeresen jártam uzsonnázni. Már több barátnőm tudta, hogy mi történt velem. Ekkor éreztem meg először, hogy mit jelent X. világában élni. Akkor jöttem rá, hogy ő a világ legelső menedzsere. Teljesen mindegy, hogy cipőpasztának, könyvnek vagy színésznőnek a hírverője; az biztos, hogy a siker nem marad el.

Másnap délután felvitt Utassy Gizihez.

- Hoztam valakit - mondta X. - Gizikém, nézze meg, Tud valamit ez a nő?

Utassy Gizi előtáncolt néhány figurát, jól megfigyeltem és sikeresen leutánoztam.

A tánctanárnő összecsapta a kezét:

- Ez csoda. Harminc éve tanítok, de nem találkoztam még ilyen tánctehetséggel. Tanult már valahol?

- Soha.

Utassy elképedt.

- Pompás. Remek táncosnő lesz.

Borjúképem lehetett, ahogyan rábámultam.

- Komolyan mondja?

- Egészen komolyan.

Leültem egy székre és gondolkoztam. Lehet, hogy X. alattomosan összebeszélt Utassy Gizivel, hogy dicsérjen engem és ezzel buzdítson a tanulásra? Ugratnak engem? Mindig azt hittem, hogy a tánctanulást tizenöt éves korban kell elkezdeni. Pedig már igazán nem vagyok tizenöt éves.

Vállat vontam s követtem. Mentünk az utcán s folyton beszélt. Öt kiló koffeinben nincs annyi doppingoló adag, mint X.-ben, ha hisz valamiben vagy valakiben. Gyakran már oda se hallgattam, hogy mit mond, elég volt szavainak muzsikájára figyelni. Attól is úgy fellelkesedtem, ahogyan azelőtt soha.

- Most pedig elviszlek - mondta ekkor már tegezve Aczél Ilonához. Csathó Kálmán feleségéhez. Őt tartom legtökéletesebb színészpedagógusnak. Ne ijedj meg tőle, ha kissé mogorván vagy bizalmatlanul fogad, nem valami barátkozó természetű.

Mint ahogy később megtudtam, X. lázas modorában már bejelentett - mit bejelentett! beharsogott Aczél Ilonánál, aki kérte, hogy este látogassuk meg. X. előre félt attól, hogy Aczél Ilona nem fog tömjénezni engem és rideg fogadtatásra készített elő.

Egész délután szorongások között ültünk, láttam hogy felfedezőm is komoly próbatételnek tekinti a Csathóéknál való vizsgázást.

Megilletődöttségem még csak fokozódott, amikor a szobalány bevezetett minket Csathóék szalonjába. Ez a lakás érdekes keveréke volt a hagyományoktól meg-szentelt magyar úri otthonnak és a művészhajléknak." Tiszteletet gerjesztő vadásztrófeák, komoly mahagóni- bútorok, ősök arcképei, finom mívű porcelánok a magyar úri osztály nemes levegőjét árasztották. De a tárgyak elrendezésén érezni lehetett, hogy művészek laknak itt, akik pontosan le tudják mérni, mitől lesz intim és kedves egy szobaszeglet, hogy kell felakasztani a képeket, s hogy álljon az íróasztal a háttérben a könyvek tengerével.

Aczél Ilona hűvösen végignézett és kimért udvariassággal fogadott.

Üdvözlöm - mondta kedves barátom - X.-re mutatott - már beszélt Önről. Kíváncsi vagyok, mit tud. De előbb teázzon meg és beszélgessünk, hogy elfogultságát - mosolygott, ha van ilyesmi, levetkőzze.

Nem mondhatnám, hogy túlságosan szellemesen társalogtam, mert hiszen a szívemet a torkomban éreztem dobogni.

Két verset mondtam el, a Szanatórium-ot és Ady Endre Egyedül a tengerrel című költeményét. Lámpaláz nélkül szavaltam; vigyáztam arra, hogy ne kerüljek túlságosan a versek élményeinek hatása alá, maradjak egy kicsit kívül mert úgy éreztem, hogy előadásom akkor lesz tökéletes. Amikor befejeztem, Csathóné hozzám lépett, megcsókolt s lágymeleg hangon így szólt:

- Fiam, hiszen te tehetséges vagy...

Már tegezett!

Nem is mertem volna gondolni...

Ez volt a nagy pillanat életemben. Mert X. lelkesítő fanatizmusa imponált, reményekre kapatott és hízelgett hiúságomnak. De az Aczél Ilona bírálatát a művészeti esküdtszék felmentő ítéletének tekintettem. Biztos most már, hogy tehetséges vagyok, éreztem, igenis színésznőnek kell lennem.

- Minden délután három és négy óra között légy itt - invitált Csathóné. - Megtanítlak a mesterségre. Ne félj a nehézségektől; minden simán fog menni. Az olyan tehetség, amilyen te vagy, játszva ugrálja át azokat a gátakat, amelyek mások előtt leküzdhetetlennek látszanak. Pénzt nem kérek, ha nincs, ne fizess. Olyan értéknek tartalak, hogy szívesen foglalkozom veled ingyen. Ebből is érezheted, mennyire érdemes lesz tanulnod.

Tehát megállapodtunk úgy, hogy minden délután három és négy óra között tanulunk. Soha nem engedett el négy órakor. Rendszerint hétig ott tartott. Gyakran náluk is vacsoráztam. Soha másról nem volt szó, mint színházról és színpadról. Meggyőződésem, hogy Aczél Ilonától egy óra alatt többet lehetett tanulni, mint színiiskolában három hónap alatt. Néha, ha tetszett neki valami, amit csináltam, kiszólt az urának:

- Kálmán... Gyere be... Hallgasd meg, hogy ez a lány, hogy mondja el a Kaviéliás hölgy nagyjelenetét...
Csathó Kálmán mindig kedvesen kijött, meghallgatott, tanácsokat adott, és nem titkolta, hogy ugyanaz véleménye rólam, mint a feleségének. Ez újabb erősítés volt arra, hogy önbizalmam növekedjék. Hogy magamat is folyton és újra meggyőzzem, mondogattam magamnak: látod, Kató, ez az a Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház volt főrendezője, a leghíresebb színpadi rutiniék egyike, kiváló színműíró, ha ő mondja, neki elhiheted...

És kezdtem elhinni.

Aczél Ilona úgy bánt velem, mint egy szerető anya, aki gyermekének minden lépésére vigyáz. Nemcsak a színpadi mesterség fogásaira tanított meg; kis ügyességekre, amelyek nélkül a tehetség sem boldogulhat, de színi járni tanított. Látni lehetett rajta azt a kedves igyekezetet, ahogy mindazt, amit tudott, szerette volna átnyújtani nekem.

Képzelhető, hogy a szerkesztő milyen boldog volt, amikor Aczél Ilona így alátámasztotta felfedezését. Kinyitottam az újságokat és a nevemmel találkoztam bennük; természetesen mindig tudtam, hogy X. keze van dologban.

Még szó sem volt arról, hogy valahol felléphetek, s nevem már annyit szerepelt, mintha ismert színésznő lettem volna. Ezekben a napokban ismertem meg igazán X.-et. Azt hiszem, nála elragadóbb, kedvesebb pajtást elképzelni sem lehet.

Egyszer megbeszéltük, hogy megnézzük az Uránia mozi új darabját. Ügy állapodtunk meg, hogy a mozi halljában találkozunk. Ahogy mentem a Rákóczi úton, az egyik vendéglőből káposztás kocka ingerlő illata csapott meg.

Alig helyezkedtünk el a mozi nézőterén, X. észrevette, hogy idegesen fészkelődök.

- Ideges?

- Igen.

- Valami bántja?

- Á.

- Kellemetlenség érte?

- A világért sem.

- Hát?

Nem tudtam, hogy bevalljam-e azt a komikus vágyamat, hogy káposztás kockát szeretnék enni. Mégsem hagyhatjuk ott az előadást székcsapkodások között csak azért, mert szerencsétlen sorsom egy vendéglő mellett vezetett el, ahonnan ínycsiklandozó k.- k.-illatokat fújt ki a légvonal.

Végül mégis bevallottam.

- Káposztás kockát szeretnék enni.

X. felállt, kiment a moziból, s öt perc múlva megjelent egy tányérral, amely szalvétával volt leterítve. Káposztás kocka volt benne. Mohón nekiestem. De még a fél adagot sem fogyasztottam el, amikor mögöttünk az egyik sorból egy hölgy élesen megjegyezte:

- Mégiscsak illetlenség káposztás kockát enni moziban.

' Az illető, aki megrótt minket, egy államtitkár felesége volt. Hirtelen elszégyelltem magam, s abba akartam hagyni a kosztolást, de X. szigorúan rám szólt:

- Csak egyék tovább, ha ízlik.

Amint később hallottam, másnap X. találkozott az államtitkárral s azt mondta neki:

Sajnos, én végzetesen homme á femme vagyok, olyan ember, aki a nőknek szolgálatot tesz. Ha egy hölgy orchideára vágyik, orchideát veszek neki, de ha káposztás kockára, akkor káposztás kockát. Elnézést kérek, de már ilyen vagyok.

Egyáltalán nem lehetett olyasmit kitalálni, olyan lehetetlenséget sem, amelynek á végrehajtására X. azonnal habozás nélkül ne vállalkozott volna. Bolondja vagyok a fényképeknek. Ha űj fotográfia készül rólam, alig várom, hogy láthassam.

Egyszer éjjel fél négykor ültünk egy mulatóban és arról beszéltünk, hogy milyen lesz az űj fotográfiám, amelyet Angelo készített rólam.

- Biztosan nagyon szép - vélekedett X. hiszen Angelo nagy művész...

- De jó lenne már látni... - sóhajtottam.

- Ennél mi sem egyszerűbb - mondotta X.

Fizetni!...

Azonnal otthagytuk a mulatót, vad iramban felvágtattunk a Svábhegyre, felkeltettük Angelót, lehoztuk a műterembe, előhívta a fényképet, s meggyőződtem arról, hogy a kép valóban kitűnően sikerült.

X.-ről az a közhit, hogy terrorista és az akaratát erőszakosan rákényszeríti környezetére. Holott gyakran tűrni is hajlandó, szeszélyeket elviselni.

Sokat örököltem apám despota hajlamából, gyakran vagyok ingerlékeny, szeszélyes, követelőző.

A rossz időjárás kedvemet szegi. Ilyenkor különösen tűrhetetlen a kedélyállapotom. Roppant jellemző rám hogy egy délután, amikor ólmos eső esett, idegesen rákiáltottam X.-re:

- Látod milyen vagy, még mindig esik az eső...

Irtózom a testi fájdalmaktól. Ha a fogam fáj, még három nappal azután is, hogy a fájás megszűnt, kedélybeteg vagyok és lehetetlen felvidítani. Aki a környezetemhez tartozik, az kénytelen mindent helyettem csinálni, mert technikai dolgokban olyan ügyetlen vagyok, hogy villanykapcsoló megcsavarásán kívül egyéb és nagyobb feladatra nem vagyok hajlandó vállalkozni. Nem bírom az ellentmondást. Pontatlanságomat már említettem.

Hányszor kellett X.-nek kimenteni engem azért, mert valamely megbeszélést nem tartottam be.

Nem irigylem azokat az embereket, akiket a sors hozzám sodort.

Egy délután Aczél Ilona így szólt: Holnap elviszlek Bajor Gizihez. Szeretném, ha meghallgatna.

Mindig ájtatos csodálója voltam Bajor Gizi művészetének. A színészet csúcsteljesítményének tartottam azt, amit ő tud. Képzelhető izgalommal vártam a bemutatkozást.

A művésznő ágyban feküdt, fehér vászoning volt rajta, rendkívül kedvesen hatott, ahogy felkönyökölt és végignézett rajtam.

Aczél Ilona széles mozdulattal rám mutatott, és így szólt:

- Gizikém, hozok neked egy csodát.

Bajor Gizi szeme végigszántott rajtam. Láthatóan érdekeltem őt. Olyan közvetlenül kezdett velem beszélni, mintha hosszú évek óta ismert volna. Ismét eszembe jutott az a megállapítás, amit már régebben hallottam, hogy az igazi, kiválasztott művésznek személyi varázsa is van. Az úgynevezett personality nélkül nincs nagy művész. Öt perc múlva már úgy ültünk, mintha egymásról mindent tudtunk volna. Rendszerint gyanakvó és nehezen barátkozó vagyok. De közvetlensége felbátorított, magam is csodálkoztam, hogy mennyit fecsegek.

- Na, halljunk valamit - javasolta Aczél Ilona.

Még váljunk - csengett Bajor Gizi édes hangja-, előbb megkávéztatjuk ezt a csodababát.

Két verset mondtam el. A Villanyszámla és az Üzlet feloszlik volt a két vers címe. Amikor végeztem, Gizi magához intett:

- Na, gyere ide - hívott hadd csókoljalak meg.

X. egy percig se pihent. Ha már Bajor Gizi is szentesítette ítéletét, az nagyon tetszett neki, de még mindig nem elégedett meg. Vitt tovább.

Én, mint valami holdkóros alvajáró, követtem.

Heltai Jenőéknél a Tilla című darabból mondtam el egy részletet.

Aztán a Vígszínházban délelőtt párjelenetben a Kaméliás hölgy-nek néhány jelenetét adtam elő.

Budapest színházi krémje ekkor már ismert.

Már csak a közönség hiányzott.

Aczél Ilona mindig biztatott:

- Ne félj... az is el fog következni. És az lesz az igazi. A színész csak akkor színész, ha a függöny szétnyílik és ezer és ezer szem figyel rá. A szobaprodukció nem ér semmit. Mindenkinek tetszeni kell. Azoknak is, akik első sorokban ülnek, a kaszinótagoknak, az egyetemi tanároknak és a gyárosoknak, de a karzat forróvérű, szegényzsebű látogatóinak is. Igazán csak akkor leszel színésznő, ha majd ott nyered meg a csatát a rivalda mögött.

Elfátyolozódott a hangja.

Nem tudom, megérem-e azt a napot, amikor a tehetséged a színpad fényében fog kirobbanni. Sokszor gyötörnek rossz sejtelmek; attól tartok, hogy nem fogok sokáig élni. Pedig szeretném megérni azt, hogy tündökölsz. Hosszú évek óta te vagy a legnagyobb örömöm.

Napsugarat loptál be a mi házunkba. Édes kislányom, az Isten segítsen...

Drága Aczél Ilona...

De aztán hosszú hetek teltek el és nem történt semmi.

X. szaladgált, tanácskozott, ígéreteket kapott, de szerepről szó sem volt. Illetve lenne egy szerep, de az nem alkalmas a Karády számára... Ha már fellép, kapjon olyan keretet, hogy a tehetsége egyszerre bontakozzék ki a közönség előtt...

Sokatmondó semmiségek.

Meguntam az egészet, s elutaztam Párizsba. Amilyen hálátlan boszorkány vagyok, X.-re haragudtam. Miért hevített fel? Miért bizonyította be a szakértők verdiktjével, hogy tehetséges vagyok, ha nem kapok színpadot. Ha X. nem robog be az életembe, nem is gondolok arra, hogy színésznő legyek, hiszen régen eltemettem az álmaimat. Amikor felfedezett, először az operettszínpadra szánt, csak később, a Csathóné biztatása után változtatta meg a véleményét és mondta, hogy prózát kell játszanom.

Ki tudja? Talán mint operettszínésznő már felléphettem volna.

Ilyesmin töprengtem Párizsban, közben szenvedtem. De minden este színházba mentem. Akkor már egész másképpen néztem a színészeket, mint azelőtt. Próbáltam ellesni mesterségbeli titkokat; minden darab érdeleit, mohón figyeltem, szívtam magamba azt a csodálatos színházi kultúrát, amivel ott megismerkedtem.

Egy este hazaérve a szállodába, sürgöny várt.

„Azonnal joejjoen, szerep vaarja."

Másnap vonatra ültem.

A színdarab, amelyben fel kellett lépnem, Az asszony és az ördög volt a Pesti Színházban.

Mohón nekiestem a szerep olvasásának és azonnal tanultam is.

De hamarosan marcangolni kezdtek a kétségek. Meg- tanulom én ezt a nagy szerepet? És ha igen, el tudom játszani? Hátha mindenki tévedett. X. is, Aczél Ilona is, Bajor Gizi is...

Először talán kisebb szerepet kellene kapni, és fokozatosan készülődni a nagy feladatokra.

Aztán azok a vigasztalan sivár délelőttök a színházban. A próbák. A közönség csak akkor látja a színházat, amikor kigyúlnak a villanylámpák s minden oly tiszt oly ragyogó, oly ünnepélyes. A próbák hangulata idegesítően és leverően hatott rám. Gyermekkorom óta kettőt nem szeretek: lefeküdni és felkelni. Mindig nagy kínnal ébresztettek fel, sietősen készülődtem és állandóan az az érzésem volt, hogy nem vagyok rendben. Ne szoktam meg a délelőtti hangulatot. A kollégák - többnyire - kedvesek voltak. De én mindegyiket kutatva néztem és próbáltam kivenni belőlük, hogy mit gondolnak rólam. Ilyenkor udvarias semmiségeket kaptam válaszul. De végig, a próbák ideje alatt, az volt az érzésem hogy néhány kollégám lenéz engem. Úgy érzik, hogy nem tartozom a mesterségbeliek közé. Amikor ezeket a kétségeimet és gyanakvásaimat X.-szel közöltem, legyintett:
Ugyan kérem... Kisebbségi érzés dolgozik magában. Senki nem ellensége. Vegye tudomásul, hogy mindenki! szívesen fogadta. Szeretik a színháznál.

Hatalmasat ütött az asztalra:

- De ha mindez nem így van, ha kinézik, ha dilettánsnak tartják, az se fontos. Csak egy fontos, hogy maga tehetséges! És ezt én mondom. Tehát higgye el!

Az ilyen beszélgetések mindig ujabb adag önbizalmat pumpáltak belém, de ahogy múlt az idő és a vigasztaló szavak hatása halványodott, újra kételkedni kezdtem. Otthon folyton tanultam. Tükör előtt próbáltam ki minden mozdulatot.

Megvallom őszintén, sehogy sem tetszettem magamnak.

Emlékszem, egyszer levetettem magamat a díványra és keservesen zokogva elhatároztam, hogy visszaadom a szerepet és inkább megszököm, de nem lépek fel. Egy olyan pánikhangulat fogott el, hogy szívesen fizettem volna fegyházbüntetéssel, csak ne kelljen másnap reggel újra próbára menni. Ha a színpadon két lépést tettem, már figyeltem a színészeket, hogy a szemükben nem lobban-e fel a céhbeliek elzárkózó gőgjének fénye?!

Egy délután, akkor már egy hete próbáltunk, amikor feljött hozzám, sírva talált.

- Soha, soha nem fogom megtanulni a szerepet - kiabáltam. - Abban reménykedem, hogy elgázol egy autó és nyomorék leszek, de játszani nem fogok, vegye tudomásul, hogy nem fogok játszani.

Megsimogatta a hajamat.

- Jól van, szívem, csak csillapodjék.

- De nem játszom el a szerepet.

- Jó, jó.

Másnap próbára mentem.

De aztán egyszer egy megjegyzés valóban elért a fülemhez. Megtörtént, hogy olyan rendezői utasítást kaptam, amit nem tudtam végrehajtani. Újra és újra visszaküldött a rendező, s ez módfelett elkeserített és megingatott. Ma már tudom, hogy a legnagyobbakkal is előfordul az ilyesmi. De én kimondhatatlanul szenvedtem s végleg megfogamzott bennem az az elhatározás, hogy most már aztán visszaadom a szerepet. Sajnos, X. akkor éppen párbaj vétségért ült. Igazságügy-miniszteri engedélyt szereztem s úgy mentem be hozzá.

Letérdeltem előtte.

- Az Isten szerelmére könyörgöm, intézze el, hogy vegyék vissza a szerepet.

Naivul még ezt is hozzátettem:

- Kap tőlem egy arany cigarettatárcát, ha ezt az ügyet elintézi nekem.

X. hangosan hahotázott. De megígérte, hogy másnap, amikor kiszabadul a fogházból, majd beszél Robozzal és Jóbbal, és megpróbál mindent.

Édes volt, ahogy eljött s elmesélte, mi történt.

- A Vígszínház urai belátták, hogy érveléseidnek van alapja és készséggel hozzájárulnak ahhoz, hogy csak kor tartanak premiert, amikor te azt mondod, hogy lehet. Próbálsz egy hétig, tíz napig, két hétig, hat héti] négy hónapig, ha akarod, csak a jövő szezon végén kerülsz színre Az asszony és az ördög. Adnak annyi időt, hogy a szerepet pontosan megtanuld és játékodat a legapróbb finomságokig kicsiszold. Meg vagy elégedve ezzel az eredménnyel?

- Igen.

- Megnyugodtál?

- Tökéletesen.

Nem is hazudtam. A hír felvillanyozóan hatott rám. Ha tanulhatok, esetleg hónapokig is, akkor valóban elkészülhetek a feladattal. Ma már tudom, hogy milyen irtózatos naivitással „etetett meg" X. Ma már tudom, hogy a színházaknak megszabott menetrendjük van, nemcsak a játékrend, hanem a bérlők miatt is. Tisztában vagyok azzal, hogy se Isten, se ember ezen nem változtathat. De X. be tudta beszélni nekem azt, hogy akár másfél évig is próbálhatok és az egész apparátus az én kedvemért állva marad, csak tanuljam meg a szerepet és ne féljek.

Roboz és Jób is tudja - magyarázta X. hogy a szerepet meg kell tanulni.

- Mert nézd, kérlek alázatosan, mikor vetik el a búzát?

- Márciusban.

- S mikor aratják?

- Júniusban.

- És miért nem aratják már május elején?

Rábámultam.

- Azt nem tudom.

- Na látod... Azért nem aratják már május elején, mert a búzának is meg kell érni. A te alakításod is csak hosszú próbák és sok szenvedés és erőfeszítés árán érik meg. Tehát tanulj nyugodtan, senki nem fog zavarni, és próbálhatsz akár másfél évig is.

Tíz nap múlva közöltem Robozzal és Jobbal, hogy ki lehet tűzni a premiert, mert én már kész vagyok.
Spontán, magamtól, kérdezés nélkül!

Holott csak három hét múlva nyílt szét a függöny Az asszony és az ördög első előadása előtt.

Azt mondták, sikerem volt. Én nem tudom. Ma már úgy érzem, hogy akkor egészen öntudatlanul jártam a színpadon, annak a hároméves csemetének a bátorságával, aki a szakadék szélén szaladgál. Nem is sejtettem, milyen irtózatos meredek mellett vezet fel az utam. A színészet is, mint minden művészet, olyan, hogy csak amikor már benne van az ember, akkor érzi, hogy a határ beláthatatlan és minél messzebb jut az ember, annál kisebbnek érzi magát.

S aztán jött a Halálos tavasz és a híressé vált szám, amellyel igazolódott X. véleménye arról, hogy szabad énekelnem.

A telefonom percenként cseng. Menedzserek, újságírók, filmproducerek, autogramkérők, úgynevezett rajongók és egyebek keresnek. Már többen mondták, hogy ők fedeztek fel.

Én persze tudom, hogy mindent csak egy embernek köszönhetek.

Hamar érvényesültem. Ismernek. Az utcán utánam néznek. Tavaly elkezdtem kalap nélkül járni, divat lett belőle.

Szeretném elhinni, hogy régi barátaim nem gondolják rólam, hogy megváltoztam. Ma is ugyanaz vagyok, a Greta, ahogy akkor ismerőseim neveztek. A pénz kifolyik a kezem közül, bár igazán nem élek fényűző életet. Összesen nincs három estélyi ruhám. Szeretem az angol kosztümöket, az egyszerű sima vonalakat, irtózom a hazug fodroktól és az álrüssöktől, az egyszerű pozitív öltözködésben hiszek. Lapos sarkú, angol cipőt hordok, bő és rövid szoknyát, nyersselyem angol blúzt, igazán csak arra vigyázok, hogy az vakítóan tiszta legyen. Azt már leírtam, hogy a mócsingos borjúpörköltöt nem adom oda a világ legfinomabb lazacáért.

Na és a két főtulajdonságom: gyűlölöm a levélírást és imádom a telefont. Minden vágyam az, hogy legyen egy titkárnőm, akinek lediktálhatom a levelezésemet. Olyan mély és átható az ellenszenvem a levélírással szemben, hogy ha tollat veszek a kezembe, görcs áll az ujjaimba, csak azért - meggyőződésem szerint hogy mégse levelezzek. Azért se... Ó, mennyi harag és sértődöttség származott abból, hogy a levelet nem írtam meg.

Ezzel szemben a telefon... Én Bell találmányát tartom a világ legtökéletesebb intézményeinek. Hiába találták ki már évtizedekkel ezelőtt, számomra nem válik megszokottá, ujjongani tudok, ha arra gondolok, hogy ennek a remek szerszámnak a közvetítésével azzal beszélhetek, akivel akarok, csak tárcsázni kell... Ha nincs dolgom, tizenkét órát alszom, tízet telefonálok. Általános a panasz, hogy a számom állandóan „mással beszél". Van egy barátom, aki azzal a ravasz trükkel él, hogy felhívja nevemben a központot és reggeli keltést kér. Ilyenkor a központ visszahívja a számot, bontja a beszélgetést, és barátom felhasználva ezt a röpke pillanatot, rám csenget... Volt, aki taxisofőrt küldött a lakásomra, kérve, tegyem már le a kagylót, mert ő is szeretne velem beszélni. De kaptam már dringend-sürgönyt is...

Külön örömöm volt, amikor az a drága Posta bevezette az úgynevezett „csoportos beszélgetést". Azt hiszem, ennek a műfajnak én vagyok a leglelkesebb művelője. összekapcsoltatjuk magunkat hárman-négyen, kezdődik a zamatos-ízes pletykálkodás és tereferélés, az úgynevezett telefonzsúr, amely gyakran órákig is eltart... Igazán mindent és mindenkit megbeszélünk közben...

Azt nem is kell megírni, hiszen a fentiekből kiszámítható, hogy a havi telefonszámlám mindig háromjegyű szám...

Imádom az ezüstöt és a porcelánt. Sokat vásárolok, de az ajándékokra sem lehet panaszom. Beteges szenvedéllyel gyűjtöm a szép porcelánt. Két szekrényem színültig tele van velük. Állítólag néhány szép és ritka darabnak vagyok a tulajdonosa. Büszke vagyok az ezüstjeimre is: az étagéreemre, tálaimra és a hatvan, válogatott ezüst hamutálcámra. Ha valahol szép ezüstöt és porcelánt látok, beteg vagyok addig, amíg meg nem vehetem.

Rajongok a fényképekért is. Különösen azokért, amelyek engem ábrázolnak. Szégyellem ezt bevallani, de a papír türelmes és engedelmeskedem őszinteségi rohamomnak. Lakásomban több mint ötszáz felvételt őrzök - magamról. Nem vagyok válogatós; egy amatőr képért is könnyekig hálás tudok lenni.

Soha nem voltam úgynevezett „sportlady". Tavaly Brioniban nyaraltam, és ott megtanultam a golfozást. Lauber Dezső, aki a legnagyobb szakértője ennek a nemes sportnak, biztatott:

- Maga nagyon tehetséges golfozó... Kár lenne, ha nem golfozna...

Tetszett a dolog, és egy időben sokszor felruccantam a svábhegyi golfpályára.

Igen ám, de a golfozás is szalmaláng nálam. Ha kimegyek a pályára, akkor három hétig a legszorgalmasabb vagyok... De ha egyszer elmaradok, hónapokig is hiába várnak...

Az önvallomásokhoz tartozik az is, hogy fogalmam sincs, miért kártyáznak az emberek?! Nem is értem, mi a jó benne? Próbálták magyarázni, de soha nem jöttem rá az ízére. Leültettek, kezembe rakták a kártyalapokat, és én soha nem tudtam az ásítást elnyomni. Olyan a kártya a számomra, mint az eszkimó nyelv: nem értem és semmi vágyat nem érzek ahhoz, hogy megtanuljam...

Egyetlen hazárdjáték tudott izgatni, ez pedig az az olaszországi automata játék. Aprópénzt kell bedobni és a szerencsés játékos néha egész kalap pénzt kap. Persze mindig más nyert, én soha, a pénzemet mindig végérvényesen elnyelte a gép. Azt hiszem, hogy hazárdjátékban soha nem lenne szerencsém.

Ami pedig a lóversenyt illeti... Az olvasó láthatta, hogy apám a lóversenyzés bódulatában élt... Rám ebből a szenvedélyből semmi sem ragadt. Különben is az a véleményem, hogy ha a lovak versenyeznek, az egyik biztosan nyer. Márpedig, hogy melyik az, amelyik először halad át a célon, az számomra tökéletesen közömbös...

Szeretek otthon lenni, lustálkodni, heverészni, elmélázni és egyszerű dolgokon gondolkozni. Egy hindu pária érzékenységével vágyom a gyöngédségre, arra, hogy jók legyenek hozzám.

Boldog vagyok?

Ha igen, nem azért, mert az utcán rám mutatnak és azt mondják, itt megy a Karády Katalin. Csak egyért: hogy független vagyok. Hogy este nem kell meggyorsítani a lépéseimet, hogy idejében otthon legyek, nehogy jöjjön kérdezősködések árja: hol voltál, hova mégy, mit csináltál, te... te... te...

Egyáltalában nem biztos, hogy ez az idillikus állapot - pesti híres színésznőnek lenni - sokáig tart nálam. Mert egy reggel majd úgy ébredek fel, hogy kitörnek bennem és eget kérnek a nomád ösztönök - és akkor elutazom. Kérem kedves barátaimat és intim ellenségeimet is, hogy ha ez megtörténnék, ne haragudjanak rám, vállvonogatással kell elintézni az egészet, mert ez a nő - ugyebár? - menthetetlen... Képes felülni a vonatra és elutazni Sumatrába, vagy éppen Sydneybe. Vagy, mert éjjel detektívregényt olvas: és a cselekmény Mexikóban játszódik - másnap elutazik oda, kivizsgálni, hogy a regényíró hű pontossággal írta-e le a tájat?

Tudom, hogy a sztárélet nem tart örökké és az utam a majdani öregség felé nem lesz rózsákkal telehintve. De egy biztos: az a szabályszerű elszegényedő öregség hiába les rám; én ki fogom kerülni...

Úgynevezett jóakaróim rengeteget lamentálnak azért, mert könnyelmű vagyok. Igazság szerint nem is vagyok könnyelmű, hiszen szeretem a pénzt. Csak az nem szeret engem. Az egyetlen, aki nem viszonozta szerelmemet. Valaki azt mondta rólam: a Karády nem tudja, hogy ha egy bankjegyet felvált és fizet belőle, akkor az - kevesebb lesz... Képes vagyok az utolsó százpengősömet elvásárolni az üzletben és utána roppantul csodálkozom, hogy már nincs pénzem. Megtörtént, hogy valaki pénzt kért tőlem, odaadtam, és csak amikor elment, döbbenem rá, hogy a lakbéremet ajándékoztam el. Nem értek a pénz megszelídítéséhez; hozzám mindig hűtlen, ellenséges és örökké távozik. Állíthatom, hogy semmi gazdasági érzékem nincs. A titka az, hogy eddig, ha nagy baj volt, az utolsó pillanatban mindig megérkezett a segítség. Az Isten őrizzen meg attól, hogy egyszer eljöjjön az
az idő, amikor sehonnan semmilyen módon nem tudok pénzt szerezni... Akkor lesz baj... De én hiszek a soha ki nem ürülő bugyellárisban.

Egyelőre idillikus állapot a sztárélet. Lehet előleget kérni. Színháztól, filmtől. Mi lesz akkor, ha majd nem mehetek a pénztárhoz a gázsiért, amit előre felszedegetek? Nos... akkor, majd újra kérek előleget...

így élek egyelőre, Budapesten, 1941-ben, a világháború második esztendejében. Állandóan dolgozom, szerepekre készülök és várom, hogy végleg színésznő legyek. Mert úgy érzem, véglegesen még nem vagyok az. De most már kezdem hinni, hogy az leszek. X. esküszik rá. Azt mondja, hogy az igazi jövőm a filmen van és a háború után ki akar küldeni Hollywoodba.

Ő nem jön. Azt mondja: Hollywoodban csak ártana nekem. Mert ő három évvel ezelőtt összeveszett Hollywooddal. Egy másik Karády miatt.

Márpedig én nélküle... nem megyek. Félnék egyedül. Ki intézné el az ottani Jóbbal és Robozzal, hogy - egy évig próbálhassam a szerepet?...

Vége!